2015. április 2., csütörtök

48. fejezet

Sziasztok :)
Hmm, végre valahára elérkezett a tavaszi szünet első - és egyetlen - része. Remélem az érettségire/kisérettségire készülő emberkék mellett lesznek, akik szánnak pár percet erre a részre, s ha véleményt nem is, azért egy pipát hagynak a legvégén. Biztosíthatok róla mindenkit, hogy a tételezés mellett nagy örömöt okoznátok vele. <3
A napokban, jobban mondva holnap, végre valahára felkerül az első rész a FantasyGirl-lel közös Útvesztős blogunkra, így ha valakit érdekel, na habozzon, nézzen be nyugodtan: POINTLESS!
Azt hiszen ez a rész, ahogy az előzőek is, önmagáért beszél, ezért nem szeretnék hozzáfűzni semmi egyebet, csupán azt: nagyon-nagyon sajnálom! Majd megértitek...
Nagyon szeretek mindenkit, pihenjetek amennyit csak tudtok!
Jó olvasást!
Millio puszi Xx
--------------------------------------------------------------------------------
Árulók vétke
  Az épület kísértetiesen csendes és sötét volt, ezen még Gabriel Lightwood kimért léptei sem változtattak. A fiú arca vizes volt a kinti zivatartól, így a haja nedves csomókban tapadt hozzá falfehér arcához. A szíve a torkában dobogott.
  A fiú jobbra fordította a fejét, és amikor egy kósza villám fényárba borította a tanácsterem felé vezető folyosót, az ujjai ösztönösen rászorítottak a szeráfpenge markolatára.
  A padlón ovális alakú, átlátszó tócsák éktelenkedtek, és ahogy a mesében Jancsi, a nyomok alapján Gabriel is könnyen haza talált. Az apjához.
  Az ifjú Árnyvadász remegő kezekkel lökte be a szoba ajtaját, és mintha ezzel egy időben a világ is kinyílt volna, a hangok visszaszöktek a valóságba magukkal rángatva a világosságot is. A plafonról alálógó lámpák pislákolva ugyan, de égtek, a fiú mégis azt kívánta, bár összetörtek volna a harc közepette, mert amit látott, az rosszabb volt mindennél, amire lélekben felkészítette magát. Egy másodpercre elbizonytalanodott, már koránt sem volt olyan biztos benne, hogy valaha viszontláthatja a bátyját, mint akkor, amikor elbúcsúzott Cecilytől.
  Benedict Lightwood összefont karokkal és enyhén gúnyos mosollyal figyelte, ahogy az egyik lélektelen hibrid szörnyeteg a magasba emelte Moira Waylandet. A fekete hajú nő ujjai belemartak a bestia kezébe, mégsem enyhült a fájdalma, a hibrid csak még erősebben szorította az Árnyvadász torkát, akinek időközben kibuggyantak a könnyei.
  Gabriel gyomra felfordult az édesapja önfeledt nevetésétől és a padlón szétterülő hullák látványától. Mindenhol vér és csonka testrészek pihentek groteszk szőnyeget alkotva, mely beterítette az egész termet.
- Fejezd be! – kiáltotta torkaszakadtából, bár ő maga sem tudta, hogyan tovább. Csak egy dologban volt száz százalékig biztos: nem akarta némán végignézni, ahogy az a szörnyeteg megöli az utolsó életben maradt tanácstagot is.
   Benedict, hogy palástolja a döbbenetét, a tőle telhető leglassabban fordult az ajtóban ácsorgó fiú felé, akinek a kezében felderengett egy szeráfpenge, megvilágítva csalódott vonásait. A fiú lábai gyökeret eresztettek, és bármennyire is szeretett volna, képtelen volt közelebb sétálni az apjához.
- Gabriel? – kérdezte enyhén szarkasztikus hangnemben. A férfi megmozdította a jobb kezét, mire a pokolfajzat leutánozva a mozdulatait, még magasabbra emelte a tehetetlen nőt, akinek a szemében másodpercről másodpercre elhalványodott a remény utolsó szikrája. Már alig küzdött, csak nagy ritkán próbálkozott, akkor is csupán egy újabb adagnyi levegőt csent, kihasználva Benedict figyelmetlenségét.
  Gabriel fejében kényszeredetten forogtak a fogaskerekek, az elméje mégsem tudta összerakni az információkat, képtelen volt megalkotni egy biztos alapra épülő tervet. Amikor átlépte a démontornyok által képezett határvonalat, még kész volt nekiesni az apjának, de most, hogy szemtől szemben álltak egymással, egy része elbizonytalanodott.
- Mit művelsz? – kérdezte végül, mert úgy döntött, ha fegyverrel képtelen, akkor majd a szavaival fogja megsebezi az apját. Gabriel leeresztette a jobb kezében szorongatott szeráfpengét és visszadugta a tartójába. Felemelt tenyerekkel biztosította a férfit arról, hogy nem akarta bántani. - Ők a barátaink, a társaink…
  Benedict arca megmerevedett.
- Tönkretették a családunkat! – üvöltötte, akár egy sakál. A szájából csak úgy fröcsögött a nyál, és ha Gabriel akár egy lépéssel is közelebb lett volna hozzá, könnyen az arcára hullhatott volna egy eltévedt csepp.
  A fiatal Lightwood nem tudhatta, de az apja egy hosszúra nyúlt pillanat erejéig elveszett a múltban; az emlékek nem csak elözönlötték, de egyenesen bekebelezték a tudatát. Benedict maga előtt látta a nagybátyját, aki mosolyogva mesélt neki a mondén világról, a férfit, akit megfosztottak mindentől, ami kedves volt a számára, az Árnyvadászt, akit bele akartak kényszeríteni egy házasságba, és aki megölte önmagát, mert egy része képtelen volt feldolgozni a veszteségeit. A legtöbb nephil nem tudta, hogy a férfi mondén szerelme valójában azért nem emelkedhetett fel, mert a konzul lánya megkedvelte őt, és minden áron magának akarta. Mindenki abban a tudatban élt, hogy elárulta a népüket és képtelen volt elviselni a magányt, miután a családja hátat fordított neki. Rupert Lightwood a Klávé miatt halt meg, és ez a tüske a mai napig szúrta Benedict oldalát.
  A félig vámpír, félig vérfarkas szörnyeteg karmai belevájtak a nő oldalába. A bíborvörös cseppek lomhán folytak végig az testén, és amit nem ivott magába a rúnákkal átszőtt textília, az tócsát kreált a kemény padlón.
- Fejezd be! – Gabriel ismételten előrántott egy pengét, ezúttal egy egyszerű, bőrmarkolatú athamét. Sebes léptekkel közelítette meg az édesapját, aki ahelyett, hogy megijedt volna vagy felvette volna a megszokott védekező pozíciót, összefont karokkal méregette legkisebb fiát. Nem látott benne komoly ellenfelet, ezért inkább valami produktívra használva az energiáját, felemelt szemöldökével némán intett a bestiának, aki erre még mélyebbre döfte a karmait. A nő fájdalmas sikolya pillanatokon belül elhalt tátogássá csendesült. - Különben… - a fiú fogai összekoccantak, ahogy megformálta a szavakat.
- Különben? – Benedict hátat fordított a fiának, majd meglendítve a karját, megparancsolta a két méter magas, tetovált lénynek, hogy törje ki az Árnyvadász nyakát.
  Ahogy a nő feje kifordult a helyéről, a szörnyeteg elengedte az áldozatát. Az arca nem volt több egy érzelemmentes maszknál, mintha csupán egy porhüvely lett volna, egy üres test, amit egy pszichopata irányított. Amint elvégezte a feladatát, üveges tekintettel várta a következő utasítást. A kezei védekezően, harcra készen emelkedtek a mellkasa elé, míg a lábai megfeszültek, mintha bármelyik pillanatban képes lett volna megölni bárkit, aki bántani akarta a mesterét.
- Meg kell, hogy állítsalak – suttogta, nem is igazán az apjának, mintsem saját magának. Muszáj. Nem hagyhatom, hogy azokat is megölje, akik már kiértek a harctérre. Nem hagyhatom, hogy véletlenül meghaljon akár egyetlen idióta is az Intézetből. A bal lábára helyezve a testsúlyát, enyhén előre dőlve eldobta a kését, ami egyenesen a férfi vállába fúródott, ám nem ért fontos artériát, szinte alig vérzett.
  Benedict felszisszent, mire a hibrid elindult a fiú felé, de a férfi nyugalomra intette, mielőtt komoly károkat okozhatott volna a fiatal Lightwoodban. Az idősebb Árnyvadász kihúzta a vállából az éles fegyvert, és az egyik pislákoló villanykörte felé tartva, némán gyönyörködött a vér látványában. Elismerően fordult a fia felé.
- Sosem bántanád a saját véred. Ebben nagyon is az édesanyádra ütöttél – a férfi elfintorodott, mielőtt visszadobta volna a tőrt, ami súrolva Gabriel fülét, beleállt a fából készült ajtó keretébe. A koppanás hangja visszhangot vert a kietlen folyosókon.
- És sosem hagynám, hogy bárki is ártatlanokat öljön – válaszolta foghegyről. A tenyerei egyik pillanatról a másikra ökölbe szorultak, míg a bőre alatt cikázó inak nekifeszültek a csontjainak. A fiú ajkai megremegtek a nő emlékétől, de legyűrte azt, ahogy a torkában növekvő üszkös csomót is. - Úgy látom, ebben is rá hasonlítok.
  Benedict az ajtó felé mutatva elküldte a szörnyeteget, és amikor a lény végleg eltűnt a látómezejéből, dühödt tekintete egy golflabda méretű lyukat égetett a fiú mellkasába. Gabriel megrökönyödve vette tudomásul, hogy az apjában nem maradt semmi jó – sem megbánás, sem szeretet. A fiú lehajtotta a fejét, és egy röpke másodpercre elveszett a gondolataiban, miközben kétségbeesetten keresett valamit, ami talán sosem létezett. Egy szép emléket, egy kedves szót; kifogásokat és mentségeket.
  Gabriel elnyílt ajkakkal fordult az athame felé, a tekintete elidőzött a bőrből készített markolaton, majd egy mély lélegzetvételt követően, összeszorított fogakkal indult el az apja felé.
  A férfi könnyedén kitért Gabriel jobb felütése elől, amitől a fiú megtántorodott és elveszítette az egyensúlyát. Benedict a könyökével küldte a padlóra a lendülettől tovább buckázó Árnyvadászt. A fiatal Ligtwood szemöldöke felhasadt, ahogy a feje nekiütközött a kemény padlónak, a bíborszínű folyadék pedig egy teljes másodpercre ellehetetlenítette a látását. Eközben a fiú tüdejéből kiszökött minden csepp oxigén, mintha megérezték volna a halál angyalának hűvös leheletét, de Gabriel nem adta fel. Még mielőtt az apja ismételten megüthette volna, gyorsan az oldalára fordult, és még két félfordulat után ténylegesen állásba tornázta magát.
   Az Árnyvadász fiú előkapott egy kisebb dobócsillagot, és az ellenfele felé hajította. Nem hagyta figyelmen kívül az apja testtartását, a tényt, hogy az egyik lábát jobban kímélte a másiknál, ezzel elárulva önmagát. A megfelelő oldalra célzott, így a férfi nem tudott idejében kitérni a fegyver elől, a csillag könnyedén belefúródott az oldalába, majd rögtön még kettő másik is, melyek egyazon időben hagyták el a fiú tenyerét. Ezt a trükköt még Cecily tanította neki.
- Ne kényszeríts! – sziszegte a férfi, akár egy áspiskígyó, ami belemarva a hozzá közeledő kezekbe, még a kisgyermekeket sem kímélte. A fiú megrántotta a vállait, és nem törődve a szájában gyülekező vérrel, újabb támadást indított. Már szinte érezte a győzelem mámorító ízét, ami olyan édes volt, akár egy szelet csokoládétorta. Elhitte, hogy győzhet, mi több! Tudta, hogy győzni fog.
  A fiú mosolyogva emelte a magasba a szeráfpengéjét, majd elmormolva a megfelelő angyal nevét, a férfi felé döfött, akinek a tekintetét eltorzította a düh. A szemei vérben forogtak. Már egy cseppet sem hasonlított arra az emberre, aki a fiatal fiú emlékeiben élt. A bűntudat utolsó szikrái is kivesztek Gabriel lelkéből. A fegyver célt talált.
  Benedict arcából kiszökött a vér, magával rángatva a színeket, de nem adta fel. Szabad kezével kihúzta az oldalából az egyik csillagot és ösztönből fakadóan elmetszette Gabriel torkát.
  A fiú ajkai elnyíltak a döbbenettől, az ujjai elengedték a szeráfpengét, és rászorítottak Benedict ruhájának anyagára, de a textília, akár csak egy homokszem, kihullott a kezéből. A karjai tehetetlenül estek az oldala mellé, a lábai alól pedig egyszeriben kicsúszott a talaj. A térdei nem bírták tovább, már képtelenek voltak megtartani a testsúlyát. Ha az édesapja nem kapott volna utána, a feje keményen neki csapódott volna a padlónak, így viszont lassan hullott alá a deszkákra.
   Gabriel szemeire egy leheletvékony fátyolréteg borult, a könnyek mégsem törték át a gondosan megépített védgátjait. Nem akart gyengének mutatkozni az utolsó pillanataiban, így a végsőkig erős és határozott maradt.
   Az emberek azt mondják, hogy egy haldokló előtt lepereg az egész élete, de Gabriel csupán homályos képeket látott. Egy szelíd mosolyt, ami az édesanyjára emlékeztette, akit szinte alig ismert, így kételkedett benne, hogy tényleg ő jelent meg a lelki szemei előtt. Egy büszkeségtől csillogó szempárt, amit gondolkodás nélkül a bátyjához csatolt, hiszen ő volt az egyetlen, aki szüntelen biztatta. Benedict sírva ölelte magához a fiát, de Gabriel érzékei annyira eltompultak, hogy ezt a gesztust is egy emlékként élte át. Ő azt hitte, Gideon ölelte magához egy jól sikerült mozdulatsorozat után.
- Sajnálom… - motyogta. A fogait elszínezte a vére, ami utat törve magának, egyre csak gyülekezett, ellepve a fiú szájpadlását és a nyelvét. Benedict némán figyelte a legkisebb fiát. Azt, ahogy Gabriel üveges szemmel bámulta a plafont, és kinyújtva a kezeit, végigsimított a levegőn. Mintha nem is hozzá, hanem valaki egészen máshoz beszélt volna. A lelke mélyén tudta, hogy ez valóban így is történt.
  Gabriel kezei végül visszaestek az oldala mellé, és nem sokkal később a szíve is abbahagyta a tehetetlen harcot. A mellkasa már nem emelkedett meg vagy süllyedt a mélybe; egyhelyben maradt, emlékeztetve a férfit arra, mekkorát vétkezett. Hogy milyen törékeny volt az emberi élet. Egy apró vágás is elégnek bizonyult ahhoz, hogy végleg véget érjen.
  Az ajtó durván neki csapódott a tanácsterem falának, melyről helyenként lepattogzott a vakolat, nonfiguratív ábrákat rajzolva a seszínű festékbe. Benedict ösztönösen hátratántorodott, és mintha a lelkiismerete átalakult volna egy élő és lélegző lénnyé, megbotlott, akár egy kisgyerek, akit kigáncsolt a sunyi ellenfele.
  Lily szemei elkerekedtek a látványtól, és a kezét a szája elé emelve visszatartotta megrökönyödött sikolyát. Szinte futva tette meg az utolsó métereket, melyek elválasztották Gabrieltől. Régen barátok voltak, és minden sérelem ellenére nehezére esett feldolgozni, hogy a fiú már nem lélegzett többé.
- Halott – suttogta. A hangok akadozva hagyták el a torkát, miközben az eszébe jutottak a barátai, akik talán már mind halottak voltak. A szíve összeszorult a gondolattól, hogy Will nem élte túl a hibridek támadását. Egyébként is nedves arcán végigfolyt egy kövér könnycsepp, ami Gabriel testén talált rá a békére; a fiú pólója zokszó nélkül magába kebelezte.
  Benedict remegő kezekkel kúszott el a pódiumokig, ahol Noah Blackwell teste pihent. A férfi nyöszörögve tolta arrébb a hulla merev kezeit, ezzel szabaddá téve az övét, amiből kihúzott egy apró, világosbarna botot; egy irónt. Gyors és suta vonalakat rajzolt az oldala köré, majd a vállán található sérülésére. Egy pillanatig sem vesződött azzal, hogy bekösse a lassan gyógyuló vágásokat.
- Mit tettem? – motyogta maga elé, mintha csak akkor döbbent volna rá, hogy megölte a fiát, pedig egész idő alatt tisztában volt a tetteivel. Lelkének egyik fele ugyanis az enyészeté lett, amikor kiontotta egy ártatlan gyermek vérét, pedig nem ez volt az első eset, hogy a halálba küldött egy fiatal Árnyvadászt. De bűnrészesnek lenni és bűnösnek… nem feltétlenül jelentett egyet és ugyanazt.
- Miért? Mire volt jó mindez? – kérdezte a lány. Nem üvöltött, de Benedict bármit megadott volna azért, ha Lily kiabált volna, mert a halk és kimért szavak élesebben martak, mint a legkiválóbb pengék bármelyike.
   A lány megpörgette a kezeiben szorongatott késeket. A markolatuk különbözött a hagyományos tőröktől, ezek ugyanis egyetlen lyukas karikából álltak, hogy az ujjai könnyedén forgathassák őket.
  Emily leguggolt Gabriel mellé, de nem ért hozzá. Mereven figyelte a fiú elnyílt ajkait. A vér élénkvörösre festette a száját és a szemöldökét, hatalmas kontrasztba állítva őket falfehér orcáival, melyeket még sápadtabbá változtattak az arcát keretező, éjfekete tincsei. Jobban hasonlított Willre, mint azt valaha bevallotta volna magának. Lily eltöprengett azon: vajon, ha velük nőtt volna fel, akkor is ilyen aljassá vált volna? Vajon, ha tudta volna Will miért alázta meg a húgát, akkor is elítélte volna?
- A Klávé elromlott. Valakinek meg kellett javítania – Benedict a padlóra köpött. A vére rózsaszínre színezte a nyálát. Az arca eltorzult, ahogy az iratze elkezdte a feladatát; befoltozta a testét, hegeket varázsolva a mély sebek helyére.
- A fiad volt.
  Benedict védekezően emelte maga elé a tenyereit, mire Lily megrázta a fejét. Az ellenszenvéhez szánalom keveredett, és a kettő együttese bizsergette a tenyereit. Meg akarta bosszulni Charlotte és Gabriel halálát, arról a nőről nem is beszélve, aki kiállt mellette a gyűlésen, amikor a legtöbben csak nézték, ahogy a Végzet Kardja térdre kényszerítette. Moira Wayland jó Árnyvadász volt, kiváló harcos és támogató barát. Az édesanyja egy közeli barátnőjének rokona. Nem ilyen halált érdemelt.
- Ellenem szegült. Önvédelem volt – védekezett a férfi, mintha a tény, hogy a fiú nekihajított egy dobócsillagot, felmenthette volna a bűnei alól. Pedig a mai nap már csak cseresznye volt a habos tortán. Az egész egy éve kezdődött, azon a bizonyos éjszakán, amikor az Inkvizítor megtalálta a tekercset, melyre a hibridek legendáját írták, na meg a varázslatot, ami életre hívta a szörnyeket. Ha Benedict lebeszélte volna a tervéről ahelyett, hogy mellé állt… De a megtört embereket mindig is csábította a sötét.
- Jó útra tért – Lily szája halovány, de őszinte mosolyra húzódott, így egy mély lélegzetvételt követően rátalált az erejére. A tenyerei végigsimítottak Gabriel arcán, a fiú szempillái megcirógatták a bőrét, ahogy lecsukta a szemeit.
- Ne érj hozzá! – üvöltötte a férfi, és nem törődve az oldalába nyilalló tompa fájdalommal, pillanatokon belül állásba tornázta magát. Benedict lecsatolta a hozzá legközelebb fekvő halott nephil övét, és kifosztotta a hullát, mondván: neki már nem volt szüksége fegyverekre, ő viszont harcolni készült. Minden az ő hibája! Mindent elrontott – sziszegte érthetetlenül, szinte csak gondolatban.
   Gabriellel ellentétben Emily egy másodpercig sem hezitált. Gyorsan felegyenesedett, és a mozdulat közepén előkapta a késeit, melyeket megforgatva összepréselte a száját. A jobb kezét a magasba emelve kivédett két felé repülő dobócsillagot, majd egy hátra szaltó segítségével elhajolt a harmadik és a negyedik elől is.
- Mégis mi volt a bűnük, hogy mind halált érdemelt? – kérdezte a földön fekvő Árnyvadászokra mutatva. Csupán nyolcan voltak, ami azt jelentette, hogy a Tanács még közel sem pusztult el, de ezt sem tudhatta biztosra. Hiába ölte meg a folyosón sétáló hibridet, több tucatnyi társa volt a harcmezőn ugyanazzal a céllal: el akarták pusztítani az összes Árnyvadászt, aki hű maradt a Klávéhoz, és minden Alvilágit, aki az útjukat állta.
- Megölték a nagybátyámat. Az ostoba törvényeik miatt halt meg… - Lily arca megvonaglott, ahogy rájött a férfi kiről is beszélt valójában. Rupert Lightwoodról, Pierre nagymamájának nephil szerelméről, aki magára hagyta a nőt, ezzel összetörve a szívét. Már abban a pillanatban, hogy kilépett a kórház ajtaján, kíváncsi volt a történet másik felére, és most, hogy rákérdezhetett volna, hirtelen olyan szürreálisnak tűnt az egész. Nem hagyhatta, hogy a gyerekes faggatózás elaltassa az éberségét. - A Klávét meg kell javítani!
- Szörnyekkel? Gyilkolással?
  Benedict futva közelítette meg a lányt, aki elrugaszkodva a faltól, az utolsó másodpercben kitért a férfi ütése elől. Az idős Árnyvadász morogva támaszkodott meg a falnál, a tenyerei vörös mintákat hagytak a világos festéken ezzel kísérteties külsőt kölcsönözve a díszes teremnek. Lily meglendítette a kezét és egy egyszerű mozdulattal többször is a keményfa keretbe verte a férfi fejét, addig ismételve, amíg bele nem szédült.
- Mindent egy nagyobb jóért – sziszegte, amikor Emily megmarkolva a haját, hátrarántotta a fejét. Benedict nyaka ropogva adta meg magát a lány erejének. - Már a legutóbb is sikerült volna, ha nem ütöd bele az orrod… - az Árnyvadász kiköpte a szájában felgyülemlett vért és kihasználva a lány bizonytalanságát, kilopta az övéből az egyik kését, amit aztán jó mélyen az oldalába szúrt.
  Lily felüvöltött, a hangja olyan volt, akár a dörzspapír; fájdalmasan irritáló.
- Meg akarta ölni Willt! – morogta összeszorított fogakkal, miközben a bal kezét a vérző sebre szorítva hátrált pár lépést. Benedict mosolyogva követte, és az arcán végigszánkázó kárörvendő érzelmek Emily tudtára adták, hogy ha nem talál ki valamit, akkor akárcsak Gabriel vagy Charlotte, ő sem éli meg a napfelkeltét. 
   Még nem akart meghalni!
- Botorság! Meg akartuk gyógyítani. Minden gyermek… - üvöltötte a férfi a földre lökve a sebesült lányt. Lily közvetlenül Moira testére esett, így nem verte be a fejét, a gerince viszont nekicsapódott egy éles tárgynak, ami felszakította a ruháját megkarcolva a vérveszteségtől sápadt bőrét.
- Gyilkos! – mivel az ajtó eleve nyitva volt, Cecily már a folyosó végéről kiszúrta a terem közepén fekvő fiú élettelen testét. A könnyei másodpercek alatt ellepték az arcát, és mire elért a fiatal Árnyvadászhoz, szinte már semmit sem látott, így az útjában fekvő, kar nélküli tanácstagot sem. Arccal a padlóra esett, a bőrét pedig ellepték a megbarnult vércseppek.
  Lily elhúzott szájjal fordult a lány felé, aki önmagából kikelve hangos ordítozásba kezdett, mintha a kiabálástól várta volna a megnyugvást. A lány arca felduzzadt a sírástól, a kezei remegve karolták át Gabrielt, mintha egy kedves gesztus is elég lett volna ahhoz, hogy újra kinyissa méregzöld szemeit.
- Kérlek szépen, ne hagyj el! Kérlek! – zokogta, és őszinte könnyeit már Benedict sem tudta figyelmen kívül hagyni. A lány felé fordult.
   Emily vett egy mély lélegzetet és összeszorította a fogait, még mielőtt a hátához nyúlva kihúzta volna Moira Wayland tokjából a nő fegyverét. Minden egyetlen röpke másodperc alatt történt. Lily kirekesztette a fájdalmát és a tőle telhető legcsendesebb mozdulatokkal a férfi háta mögé lépett, majd kihasználva a figyelmetlenségét, elmetszette a torkát. Benedict szemei elkerekedtek. Hörögve kapott a vágáshoz, és mielőtt az utolsó erejével ellentámadást indíthatott volna, Lily megfordította a tőrt és a markolatával erős ütést mért a fuldokló halántékára.
   A lány kezéből kihullott a kés, a látása elhomályosodott, ahogy a fáradtság eluralkodott a testén, mégsem esett össze, mert nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy feladja. Lomha léptekkel vánszorgott el az ifjú Herondale lányhoz, és amíg arra várt, hogy Cecily kiadja magából minden fájdalmát, egy nyomókötést helyezett az oldalára, ezzel csökkentve a vérzés mértékét.
  Emily megszorította Cecy vállát, az ujjai szabályosan belevájtak a lány vállgödrébe, mégsem tudta enyhíteni a fájdalmát. A fiatal Penhallow kételkedett benne, hogy Cecily valaha is képes lesz túltenni magát a történteken.
   Vicces – gondolta -, hogy az élet anélkül is képes a padlóra küldeni, hogy komolyabb erőfeszítéseket tenne érte. Vicces, hogy az elkeseredettség mennyi gyűlöletet szül. Vicces, hogy valaki azért bánt másokat, mert őt is megbántották. Az egészben pedig az a legviccesebb, hogy ez még csak nem is vicces.

4 megjegyzés:

  1. Drága szerecsendio!

    Ugye tudod hogy most nagyon utállak? Igyekeztem lélekben felkészíteni magamat erre a jelenetre, de nem gondoltam volna, hogy ennyire hozzámnőtt Gabriel karaktere és ilyen nehéz lesz elengedni. Két részletben kellett elolvasnom a részt, mert nem bírtam a fiú halála után továbblépni. Benedictet is utálom, de megvan a maga indoka, hogy miért tette azt, amit. Nagyon szerethette a nagybátyját, ha a vele történtek ilyen bosszúvágyat és keserűséget idéztek elő benne. Az apa-fia harc egy kicsit Jace és Valentin esetére emlékeztetett, aminek ráadásul a vége is majdnem ugyanilyen lett. Nem tudom, szándékos volt-e a párhuzam, de rám nagy hatást tett, pozitív értelemben, hiszen tényleg elültette bennem azt a gondolatot, hogy minden rossz csak valami rosszat szül és a múlt folyamatosan ismétli önmagát. Cecilyt nagyon sajnálom, nehéz lehet elveszteni valakit máris, hogy megszeretted. Előre félek a további részektől...
    De azért imádlak is! <3

    Ölel, FantasyGirl

    Ui.: Szeráfpengéket nem csak démonok ellen használnak? Már nem emlékszem pontosan, de embereken nem úgy mennek át, mintha nem is lennének ott? (vagy ez a Percy Jacksonban lenne...?) Juj, de rég olvastam Csontvárost...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Édes, drága FantasyGirl!
      Sejtettem, hogy ezt fogod mondani, de ennek ellenére remélem, hogy mindez ideiglenes, a tettem pedig megbocsátható. Ugye? Én is teljesen így voltam Gabriel karakterével. Amikor eldöntöttem, hogy ő lesz az egyik áldozat nem érintett meg a halála, de amikor eljutottam ehhez a fejezethez, mintha Cecy megszállta volna a testem, nagyon nehezen jöttek a szavak. Komolyan mondod? Azta, hű, hát sosem gondoltam volna, hogy bárkinek két részletben kell majd elolvasnia ezt a részt, főleg nem emiatt... ezzel nagyon megleptél. Igen, Benedict nagyon szerette a nagybátyját, és igazából gondolkodom is azon, hogy ezt jobban kifejtsem-e a jövőben vagy sem... attól függ beleillik-e a folytatásba. Bevallom, semmi szándékosság sem volt bennem, de most, hogy mondod az apa-fiú harc tényleg egész hasonló lett, talán a tudatalattim hibája. Cecy pedig... nehéz lesz, de egy napon talán sikerül továbblépnie (ez attól függ nekem sikerül-e eljutnom odáig a történet írásában).
      Jaj! Ne félj a folytatástól, annyira nem vagyok gonosz, vagy mégis?
      Én is nagyon imádlak, köszönöm szépen, hogy vagy nekem, hogy mindig támogatsz, nem is tudom, mit csinálnék nélküled <3
      Ami pedig a szeráfpengét illeti, sikerült elbizonytalanítanod azzal kapcsolatban, mennyire ártalmas egy Árnyvadászra, de mivel sem Benedict, sem Gabriel nem attól haltak meg, így ettől ezúttal eltekintenék és az írói szabadság címszó alatt így hagynám a fejezetet :") Tényleg fogalmam sincs így hirtelen van-e benne ilyen "mintha nem is lennének ott"...
      Kellemes húsvéti ünnepeket!
      Millio puszi Xx

      Törlés
  2. Kedves szerecsendio!
    Talán egy hete találtam rá a blogodra és azóta folyamatosan olvastam a fejezeteket! Nem tudtam letenni!
    Esküszöm a történeted vetekedik a TMI-vel! Lenyűgözően fogalmazol és remekül viszed tovább a történet fonalát!
    Huhh, elég nehéz 48 fejezetről véleményt írni, de megpróbálom a fontosabb eseményekről!
    Lily Lucie Delonként élt napjai tökéletesen egyensúlyoztak az átlagos és a természetfeletti között, amit imádtam. Amikor véget vetett neki bár nagyon sajnáltam Pierret, örültem, mert mindig is Will párti voltam és vagyok. A személyisége a régi Lily és Lucie személyisége között született újjá, ezzel pedig csak még jobban megkedveltem. Rengeteget szenvedett (és gondolom még fog is), ami csak azt bizonyítja, hogy mennyire erős jellem.
    Willről egyszerűen nem tudok mit írni... Számomra ő a tökéletes pasi, talán pont azért, mert közel sem tökéletes. Lenyűgöző kettőst alkotnak Lilyvel, remélem végleg együtt maradnak!❤
    Az Intézet többi lakójáról csak röviden:
    Jem a legjobb barát, akit az ember csak kívánhat magának, remélem még sokáig köztük lesz.
    Lottiet hihetetlenül sajnálom. Annak ellenére, hogy nem szerepelt annyit, mint vártam (tekintve, hogy ő volt Lily társa), nagyon megkedveltem. Sok csapás érte, és szerintem megérdemelt volna egy Happy Endet, de teljesen megértem miért lett ez a sorsa, elvégre ez mégiscsak egy háború, amibe kellenek áldozatok.
    Sophieról és Gideonról: össze kell jönniük!!❤❤ Imádom, imádom, imádom őket!!!
    Gabriel, miért?? :( Komolyan mondom, megsirattam szegény fiút... A végén a jó utat választotta és ezt kapta cserébe?? Nem, nem, nem!!! Hozd vissza!!!! :(:'(
    Cecilynek és Gideonnak lesz mit feldolgoznia... Ahogy a többieknek is Lottie miatt. Nagyon sajnálom mindüket!
    És utoljára hagytam Benedictet: számomra kiérdemelte a világegyetem legrosszabb apja és embere címet!! Oké, teljesen megértem: szerette a nagybátyját és mérges volt, de komolyan?? A saját fiát is képes volt feláldoznia kicsinyes bosszúja érdekében??? Utálom! Utálom!! Sokkal rosszabb halált érdemelt volna!
    Nagyon várom az elkövetkezendő fejezeteket!! :):) Csak így tovább!;)❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Édes, drága Laura!
      Először is nagyon-nagyon köszönöm szépen, hogy írtál nekem, nagyon boldoggá tettél ezzel a kommentárral. Csupán egy hete találtál rá a blogra, mégis elolvastad? Hűha! Te aztán gyors vagy, meg kell hagyni.
      Én is a kezdetektől fogva Will párti vagyok, így számomra nem volt nehéz elengedni Pierret (hmm, de rég írtam le a nevét), pedig az egyik barátnőm mérges is volt rám, amiért ennyire jelentéktelen szereplővé vált a többiekhez képest. Igazad van abban, hogy Lily rengeteget szenvedett már, és bár szeretném azt mondani, hogy a továbbiakban nem fog, sajnos ez nem igaz, főleg, ha végig tudom vinni a terveimet.. amiről majd később úgyis tudni fogsz.
      Ha túlélik, szerintem evidens, hogy Lily és Will együtt fognak maradni, hiszen nagyon szeretik egymást és bármit megtennének a másikért... ha viszont nem... nos, ez rövid időn belül úgyis elválik.
      Jemért nem kell aggódnod, hiszen a fent említett terv (ki gondolta volna, hogy ilyen gyorsan beavatlak) egy folytatásos történet, aminek ő lesz a főszereplője. Szóval, igen, egy darabig még biztosan közöttünk lesz.
      Bevallom, Lottienak én is sokkal nagyobb szerepet szántam, ez valahogy mégis így alakult. Végül azért öltem meg, mert egy, gonosz vagyok, kettő: Henry nélkül számomra ő nem volt az igazi, így meg kellett válnom tőle.
      Hahaha, Sophie és Gideon szálát még ne aggódj, tovább fogom szövögetni, ha már voltam olyan szemét és Gabrielét elvágtam. Őt én is megsirattam, nagyon nehezen fejeztem be azt a fejezetet, utólag nem is értem, hogy voltam képes ilyen szörnyűségre. Sajnálom!
      Hahaha, igen, határozottan kiérdemelte a legrosszabb apa címet, ezt én is megadom neki! Egyébként érdekes, hogy szerinted rosszabb halált érdemel, ezen majd jót fogsz nevetni a későbbiekben :)
      Még egyszer nagyon-nagyon szépen köszönöm, hogy írtál és a kedves bókokat is! Imádlak <33
      Kellemes hetet!
      Millio puszi Xx

      Törlés