44. fejezet

Sziasztok :)
Minden résszel egyre közelebb vagyunk a végéhez és ez ezen a fejezeten is megmutatkozik majd, bár szerintem a cím elég sokatmondó. Kíváncsi vagyok a véleményetekre, ti kivel értetek egyet. Jó, vagy legalábbis élethű döntést hozott a Tanács?
Szeretnék megköszönni minden egyes visszajelzést, pipát és kommentárt. Utóbbiakra szokás szerint már válaszoltam is. Nagyon szeretlek titeket, köszönöm, hogy itt vagytok és olvastok.
A héten lett egy új blogom, amit a tehetséges és aranyos FantasyGirl-lel karöltve fogunk írni. A címe POINTLESS, és egy Útvesztő fanfiction, Newt főszereplésével. Ha bárkit is érdekel, a linkre kattintva elérheti.
Olyan hiányérzetem van, mintha kihagytam volna valamit innen elölről, de remélem csak rémeket látok és mindent elmondtam.
Jó olvasást!

Millio puszi Xx

szerecsendio

--------------------------------------------------------------------------------

Élet vagy halál

   Miután mindannyian átlépték a Portál bejáratát, az élénk-kék fény fokozatosan elhalványodott, majd végleg eltűnt. Jem összeszorított fogakkal támolygott el a kanapéig, ahol Will végül felszakította sötét nadrágszárának alsó részét, és az irónja segítségével ellátta egy gyógyító rúnával. A fekete vonalak, akár morfiumba áztatott csíkok, tekeredtek a fiú felduzzadt bokájára. Az éles fájdalom pillanatok alatt alábbhagyott.

  Lily a mutató- és a hüvelykujja közé szorította az ereklyét, a plafon felé tartva, fél szemmel nézegette. Képtelen volt elhinni, hogy egy ilyen apró tárgy könnyűszerrel az uralma alá hajtotta az életet – a birtokosa ugyanis eldönthette ki és meddig élhet. Az övé volt az örökkévalóság, és maga a nyugalmat ígérő halál.

  Az éjszakát közös megegyezés alapján az Intézetben töltötték, így Magnus és Lily ismételten magukra maradtak a Penhallow házban. Eleinte kínos csöndben, egymást bámulva fogyasztották el szegényes vacsorájukat, és csak miután mindent elpusztítottak, és miután a férfi elindult a saját szobája felé, lett elég bátorsága a lánynak ahhoz, hogy megszólítsa.

- Magnus! – a férfi érdeklődve ejtette az oldala mellé a kezeit. Gyorsan és kecsesen fordult a lány felé, akinek elnyílt ajkain nem szökött ki több felesleges szó. A fejét oldalra billentve invitálta be a boszorkánymestert szülei egykori szobájába.

   A résnyire nyitva felejtett ablakon beszökött a hideg, így a ház többi részével ellentétben, abba a szobába nem fészkelte be magát a meleg. Lily összefonta a kezeit, miközben a tenyereivel a falkarjait simogatta, amitől egy pillanatra átjárta a kellemes forróság. Magnus azonban nem érte be ennyivel, öles lépteivel meg sem állt a keretbe foglalt üveglapokig, melyek trükkös kapcsait gyakorlott mozdulattal csúsztatta a helyére. Mint aki nem először bajlódott a kikopott reteszekkel.

- Te loptad el a tündérektől az ametiszt nyakláncot? – Magnus ajkai megremegtek, a szemöldökei pedig összesimultak egy végzetes másodpercre. A testbeszéde, a mimikái, a hangja… többet elárult a múltról, mint bármely régi fénykép vagy levél, amit a lány abban a világosbarna kartondobozban őrizgetett. Hirtelen bűntudata támadt, amiért annyira igazságtalanul bánt a boszorkánymesterrel, amiért mindig ellökte magától, amiért meggyanúsította a szülei, az édesanyja meggyilkolásával.

  Magnus csak állt, akár egy kőszobor, a mosolya pedig egyszerre tűnt őszintének és hamisnak, amiről a lány rájött, hogy a férfit belül mennyire felkavarták az emlékei. Az Alvilági ugyanis mindig ezt csinálta. Nevetett, mert egy vidám embertől sosem kérdezték meg, mi bántotta – ha nem kérdeztek rá, nem kellett szavakba öntenie, szavak nélkül pedig már nem is tűnt olyan valóságosnak a fájdalom.

- Igen – Lily elhúzta a száját, úgy ült le az ágyára, amin pár évezrednek tűnő órával azelőtt még Willel feküdtek az összetépett fénykép másik darabjával. Annyi kérdése volt… de már egyiket sem találta helyénvalónak.

  Amikor a férfi alatt besüppedt a matrac, mind a ketten hanyatt dőltek. Lily haja szétterült a takarón, egyetlen tincs sem állt ugyanabba az irányba, ahogy a szálak sötét glóriát vontak a feje köré.

- Miért? – a hangja visszafogott maradt, a mellkasát szétfeszítő kíváncsiság elbújt a szavak között. Közönyösen bámulták a helyenként felrepedezett vakolatot, a plafon hajszálrepedései különös mintákat rajzoltak a festékbe. Az egyik olyan volt, mint egy labda, a másik meg akár egy élesre fent penge.

  A fiatal lány már azt hitte, a boszorkánymester elaludt, hogy sosem fog válaszolni, de akkor Magnus macskaszerű szemei felé fordultak és megcsillantak a Hold ezüstös fényében.

- Az édesanyád nem volt velem mindig kedves, az elején megvetett, amiért Alvilági vagyok – ezt nem volt nehéz elképzelni, még annak ellenére sem, hogy Lily anyukája természeténél fogva figyelmes és törődő asszony volt. Az Árnyvadászok ugyanis sosem kedvelték az Alvilágiakat, ezért is állt olyan gyenge lábakon a béke, ami összekötötte a népeket. - Azt mondta, csak akkor töltene el velem egy egész délutánt, ha betörnék a Tündérek Udvarába. Ez volt a bizonyítékom – Lily ajkai széles mosolyra húzódtak, ugyanis képtelen volt elrejteni a szórakozottságát. Eddig még sosem gondolt az anyjára úgy, akár a fiatal Árnyvadászokra, mert valamiért a gyerekek sosem tudták elképzelni, hogy egyszer a szüleik is szeszélyesek, vadak és meggondolatlanok voltak.

  Emily a férfire szegezte a tekintetét.

- Miért nem mondtad el soha? – a lány beleharapott az alsó ajkába, miközben az arcán érezte a boszorkánymester langyos leheletét. Magnus lehunyta a szemeit, a tőle megszokott hanyag eleganciával rántotta meg színes felsőbe bújtatott vállait.

- Nem számított volna – a férfi visszafordult a plafon felé, de nem nyitotta ki a szemeit, hiszen már évekkel korábban memorizálta az összes mintát, az már nem mutathatott neki semmi újat. - Az édesapádat is szerette.

  A férfi maga előtt látta a nő csokoládészín íriszeit, melyekben megültek fájdalmának sós cseppjei. Csúnyán összevesztek, Emily édesanyja pedig másnap örökre eltávozott az élők közül.

- Sajnálom – a lány ujjai megszorították az Alvilági kezét, amit Magnus ezúttal nem rántott el, inkább hagyta, hogy az érintés által Lily levegye a vállairól a rájuk nehezedő bűntudat súlyát.

  Lily lenyelte a torkában növekvő, keserű csomót, amit a vallomás hozott magával. Sajnálta a múltat, ahogy azt is, hogy a Tündérek Udvarában hagyta az ametiszt medált, amikor az olyan sokat jelentett a boszorkánymesternek és az édesanyjának. Szipogva tartotta vissza langyos könnyeit.

- Semmi baj – Magnus elengedte a lány kezét, és játékosan oldalba lökte, hogy elűzze a borús hangulatot, ami kétség kívül körülölelte mindkettejüket. A lány felhúzott szemöldökkel, értetlenül nézett farkasszemet az Alvilágival, aki időközben ülésbe tornázta magát, mintha épp menni készült volna. - Az én szerelmi életem egyébként is smafu a kis Herondale lányéhoz képest. Szegény szerencsétlen! – Lily követte a férfi mozdulatait, ezzel maradásra ösztökélve. Csak abban a pillanatban jött rá, hogy az utóbbi időben mennyire elhanyagolta a barátait, hogy mennyire önző volt.

- Ezt hogy érted?

- Ó, hát persze, te épp a meneküléssel foglalkoztál! – a férfi összecsapta a tenyereit, majd finoman egymáshoz dörzsölte őket. Az ajkait eltorzító széles mosoly izgalmas történet ígéretét írta a levegőbe. Lily feszülten figyelte a férfit. - Cecily fülig beleszeretett Gabrielbe, de ő kihasználta. Ma délután mérgében elment a Lightwood birtokra és céltáblának használta a fiút… - és csak mondta és mondta, egy-két dolgot többször is megemlített, ezzel kihangsúlyozva az általa fontosnak talált részleteket. Lily ostobának érezte magát, amiért nem jött rá azonnal, Cecily lelkes udvarlója Gabriel és az életére törő Gabriel egy és ugyanazon személy voltak. Bár nem az ő hibája volt, nem tudhatta, mert nem voltak emlékei.

- Szerinted Gabriel… - a lány megdörzsölte a homlokát, majd összefonta a kezeit. A karjai nekifeszültek a mellkasának. Az a Gabriel, aki régen a barátja volt, képtelen lett volna ilyen szinten megjátszani az érzelmeit. Vajon tényleg ennyire megváltozott, vagy mélyen belül Cecy valóban fontos volt a számára?

- Nem tudom – a férfi elhúzta a száját, majd a tenyereit finoman a lány vállaira helyezte, úgy lökdöste a bevetetlen ágy irányába. - Most viszont aludj, mert a holnap nagy nap.

   Lily nem ellenkezett, mert már nem volt elég ereje ellenkezni. Magnusnak egyébként is igaza volt. Megvárta, amíg a boszorkánymester becsukta az ajtót, ezt követően levette a ruháit, és egy lenge hálóingben bebújt a takaró alá. Az ujjai erősen szorították az anyagot, miközben órákig forgolódott, mintha a másnap szelleme fantomként riogatta volna. Holnap vége lesz; gondolta magában. Visszakapom a szabadságot, vagy örökre megfosztanak tőle.

  A terem kétszárnyas ajtaját az utolsó alkalommal ellentétben nem hagyták nyitva sőt, hatalmas gonddal forgatták meg benne a kulcsokat. A konzul és a Klávé többi tagja a már jól ismert, magasított pódium tetejéről néztek le az álca híján kék tollakkal borított férfira, aki dörmögve próbálta leróni az adósságát. Will, Gideon és Jem ugyanis már kora reggel elvitték neki Bellandra üvegszívét, aminek segítségével elvette egy kedves barátja életét. A szőke hajú lány egy csókkal hálálta meg a fiú segítségét, aki ezt követően egy szót sem szólt az Árnyvadászokhoz.

   Ezúttal már Charlotte is magára öltötte csuklyás, rúnákkal díszített köpenyét. A nő szemei aggódóan fürkészték a sarokban megbújó lány kialvatlan vonásait. Lily az ajtó melletti padok egyikén ült, és feszülten figyelte a kibontakozó vitát. Már koránt sem tartotta olyan jó ötletnek, hogy ő is megjelent a gyűlésen.

- Egyértelmű, hogy nem bízhatunk egy Alvilági szavában! – Benedict Lightwood ökölbe szorított tenyere hangosan csattant a keményfa felületen. Lily összeszorított fogakkal várta a pillanatot, amikor a férfi romba dönti az egész kócerájt. Megfeszített izmokkal fordult a terem másik oldalában álldogáló barátai felé, de egyikük sem nézett rá, mert azzal bebizonyították volna, hogy aggódtak érte, hogy tényleg ők segítettek neki megszökni a Néma Városból. Ott és akkor nem engedhette meg magának a féltve lopott pillantásokat, így az ajkába harapva fordult vissza Benedict irányába. A férfi nyakán kidagadtak az erei, minden egyes lüktetésnél egyre nagyobbra és nagyobbra duzzadtak. - Úgy gondolom, az lenne a legjobb, ha tanulnánk az előzőleg elkövetett hibáinkból és ezúttal megölnénk az árulót – Lily torka összeszorult, de állta a férfi megvető tekintetét.

  Abban az alig másfél órában, amit sikerült átaludnia, rémálmok gyötörték, melyek a férfi szavai által újra életre keltek. Szinte maga előtt látta, ahogy Benedict elmetszette a torkát, ahogy egy számára ismeretlen Árnyvadász a mellkasába állított egy hegyes nyílvesszőt, ami lyukat ütve a bordáiba, kiszakította a testéből a szívét. Gyorsan megrázta a fejét. Nem eshetett szét. Az túl nagy luxus lett volna.

- Önszántából tért vissza – a nőnek, aki a védelmébe vette a lányt barátságos hangja volt, jóllehet mélykék szemei és éles arcvonásai merev külsőt kölcsönöztek a megjelenésének. Fekete haja szoros kontyban pihent a feje tetején, az arca kipirult, miközben leordította Benedict fejét. - Egy bűnös sosem tenne ilyet.

   A dühös Lightwood már épp szólásra nyitotta keskeny ajkait, amikor a konzul erélyes hangja belé fojtotta az ellenkezést. Noah Blackwell fakó-barna haja belehullott az arcába, amitől jóval fiatalabbnak tűnt a koránál, azonban a szemei körül éktelenkedő szarkalábak hamar elárulták, hogy már a harmincöt felé közeledett.

- Ha nincs egyetértés, akkor meghallgatjuk – mindenki helyeslően bólogatott, egyetlen embert kivéve. Lily már meg sem lepődött, amikor Benedict felállt és a Halálmadár felé fordulva, a férfi arcába köpte megvető szavait.

- Nincs rá garancia, hogy az igazat fogja mondani, a Végzet Kardja csak az Árnyvadászoknál működik – a Végzet Karjának említésétől a sarokban üldögélő lányt kirázta a hideg. Alig volt egy hete, hogy a kék tollakkal borított férfi helyén térdelve, összerogyott a fájdalomtól, valahányszor megpróbálta eltitkolni az igazságot. A lány lenézett a vágásoktól mentes tenyereire, és hálát adott az égnek, amiért Will telerajzolta a testét iratze rúnákkal. Mosolyogva gondolt vissza a Tündér Udvarban tett látogatásukra, amikor a fiú elfeledkezve minden sértettségéről, rendíthetetlenül mellette állt.

  A Benedict mellett ülő férfi a helyére tessékelte a feldúlt Árnyvadászt, aki lerázva magáról a segítő kezeket, dünnyögve foglalt helyet az egyik kipárnázott széken.

- Egy Halálmadár képtelen a szemedbe hazudni, Benedict – a konzul hangja kimért intelligenciáról árulkodott, nem volt benne semmi megvető vagy felsőbbrendű. Noah Blackwell hümmögve fordult a madárszerű férfi irányába, a szemeiben tudósokéhoz hasonló láng égett. Henry is mindig így nézett, valahányszor valami új, megfejtésre váró masinát talált. Lily úgy sejtette, a konzul még sosem látott Halálmadarat.

- A tündérek sem hazudhatnak, mégis kényük-kedvük szerint ferdítgetik az igazságot – dörmögte, hangjában a vesztesek beletörődésével. Ő is, ahogy mindenki, tudta, hogy a konzul felettük állt.

  A teremben megfagyott a levegő, már koránt sem volt olyan fullasztóan fülledt, amitől a lány tüdeje legszívesebben sikoltozott volna, a testét a hideg változtatta libabőrössé. Lily lábai megremegtek, ahogy hirtelen mozdulata megszakadt, és az utolsó utáni pillanatban visszakényszerítette magát a kényelmetlen padra.

- Meg tudom mutatni – a lány ajkai elnyíltak, ahogy az eszébe jutott, milyen élethűek voltak az emlékek, melyeket a buszon látott. Tudta, hogy ha a Halálmadár az egész termet visszaküldte volna a múltba, akkor a lelke egy részét is feltárta volna az egybegyűltek előtt. Nem tudta mi volt félelmetesebb. A kiszolgáltatottság, vagy maga a halál.

- Hogy mondod? – Benedict arcából kiszökött minden szín, sápadtan szorított rá a pódium szélére.

- Ha nem hisz nekem, megmutatom, mi történt pontosan, aztán eldönti a lány bűnös-e vagy sem – a konzul jóízűen kacagott, majd szórakozottságában összecsapta a tenyereit.

- Rendben, lássuk!

   Ez az első alkalom, hogy egy külső szemlélőként látom az eseményeket. Olyan, mintha tükörbe néznék, és közben mégis teljesen más.

  A levegő nem játszadozik a hajammal, a csatázó tömeg üveges szemmel néz át a testemen, mintha csupán egy kósza látomás lennék, egy láthatatlan ködkép. Lomhán fordítom oldalra a fejem, a tekintetem megakad a Tanács tagjain, akik hozzám hasonlóan, hitetlenkedve nézik a szemeik előtt kibontakozó jelenetet. Nem tudják, mit várjanak, és azt kívánom, bárcsak én se tudnám! Nem szívesen gondolok vissza arra a pillanatra.

  Egy élesre fent penge repül a mellkasom felé, de már túl késő, nem tudok kitérni előle. Az izmaim megfeszülnek, a szemeim lecsukódnak, de a várt fájdalom elmaradt, és amikor ismételten kinyitom őket, egy ismeretlen, sötétbarna hajú Árnyvadász könnyűszerrel átszalad a testemen. Számukra tényleg nem létezünk.

  Az Inkvizítor csuklyás alakja előtűnik a tömegből, határozott léptekkel mozog, gondosan kerülgeti a szörnyeket. Valaki egészen mást keres, és én pontosan tudom, ki a célpontja.

  Mire kettőt pislogok, az Inkvizítor ismételten eltűnik, a helyére egy nálam pár centiméterrel alacsonyabb, és majdnem egy teljes évvel fiatalabb Emily Penhallow lép. Az ajkait összepréselve fordul hol jobbra, hol balra. Az összeesküvő gondolatok tulajdonosát kutatja, amikor egy behemót szörnyeteg az útjába áll. Gyakorlott mozdulattal tér ki a mérgezett tüskékkel díszített csápok elől, távolság hiányában nem a hátára erősített nyílvesszőket, hanem a kezeiben szorongatott pengét használja. Pillanatokon belül levágja a bestia fejét, a démon teste élettelenül hullik a porba.

   Bár most nem hallom, a fiatalabb Lily arckifejezéséből tudom, hogy az Inkvizítor gondolatai ismételten felerősödnek. Nem áll meg pihenni, mert nem állhat meg. Amint beazonosítja a megfelelő irányt, úgy fut, mintha az élete múlna a gyorsaságán. S valamilyen szinten ez tényleg így van.

  Amikor megtalálod azt a személyt, aki tökéletesen kiegészít, úgy érzed, az életed sosem lehet teljesebb, mert már nincs hova kiteljesednie. S épp ezért, abban a percben, amikor elveszíted őt, többé már nem tudod, mit tehetnél, amikor nincs melletted. A halála után, valahányszor arra gondolsz, hogy soha többé nem láthatod, úgy érzed, haldoklik a lelked. Mert abban a szerelemben, ami felemészt, az a legrosszabb nap, amelyiken elveszíted a másik feled. Akitől úgy érzed, tényleg élsz…

- Jól vagy? – Will hangja váratlanul ér, egy percre megremegek, de erősebb vagyok a könnyeknél, hiába szúrják a szemeimet, nem hagyom, hogy végigcsorogjanak az arcomon. Megpróbálok mosolyogni, hogy ezzel megköszönjek neki mindent; a szerelmet, a szenvedélyt, a kalandokat és a veszélyt. Azt, hogy mellette igazán élhettem, de hiába keresem, nem találom a megfelelő szavakat, amitől az ajkaim megremegnek. Nem tudom eltitkolni, látja, hogy nem hiszek a boldog befejezésben.

  Hangos dulakodás zaja csapja meg a füleinket, így elszakítom a tekintetem, belé fojtva a felesleges szavakat. Már nem mondhat semmit, amit ne tudnék.

  Magamat látom, ahogy a földre esek, az oldalam felszakad, ahogy az Inkvizítor belém vágja a fegyverét. Az arcom megvonaglik, ahogy visszatartom a torkomat kaparó sikolyt. Emlékszem, nem akartam kimutatni a fájdalmamat. Nem akartam, hogy tudja, egy pillanatra feladtam.

   Monoton mozdulatokkal hajol felém, a hajam megremeg, ahogy a tüdejéből távozó levegő megcirógatja a szálakat. Gúnyolódik, mert felettem áll.

  Az első dolog, amit megtanultam a harcról, három igencsak hasznos szabály. Egy: sose engedd, hogy ez ellenfeled a hátad mögé kerüljön. Kettő: sose becsülj le senkit, mert nem tudhatod, mi az erőssége. Három: bár nem feltétlenül látszik, mindenki jó valamiben. Az Inkvizítor hibázik, a régi Lily pedig kihasználja. Elvágja a torkát. Megöli.

 Megöltem.

  Lily nem merte oldalra fordítani a fejét, inkább a lábait nézte, és a kezeit, melyek a combjain pihenve remegtek. A bőre belebizsergett Will fürkésző tekintetébe és Jem aggódó pillantásaiba, de kirekesztette őket. Nem akarta megnehezíteni a búcsút, ami már így is egy óriási lyukat ütött a mellkasába.

- Azt hiszem, ezek után a döntésünk egyértelmű – a konzul megköszörülte a torkát, mert a hangja még nem volt elég erőteljes, mintha egy része még mindig a múltban időzött volna. - Emily Penhallow önszántából ölte meg az Inkvizítort.

  Lily torka kiszáradt, a tenyerei ökölbe szorultak, a kezei magatehetetlenül hullottak az oldala mellé. Az, hogy tudod, nagy valószínűséggel meghalsz, egészen más, mint amikor kijelentik, hogy tényleg vége.

- De… - Will félrelökte az előtte álló Gideont, aki az utolsó utáni pillanatban sikeresen elkapta a fiú csuklóját, és köré fonva hosszú ujjait, megakadályozta abban, hogy valami orbitális baromságot csináljon.

- Csöndet! – a hőmérséklet egyszeriben fagypont alá süllyedt, és mindenki, aki élt és lélegzett, abban a pillanatban abbahagyta a mozgást. Lily sután emelte fel a fejét, úgy döntött: ha már meg kellett halnia, akkor büszkén teszi. Be akarta bizonyítani, hogy ha egy felsőbb erő a kedvéért visszájára forgatta volna az idő kerekét, akkor sem döntött volna másképp. Egy életet, egy másik életért. - Önszántából ölte meg egy társát, ezzel megmentve egy másikat – a konzul lassan fordult a fiatal Penhallow lány felé. A férfi szemeiben kivehetetlen érzelmek viaskodtak egymással, de Emily nem rettent meg, állta a bíráló tekintetét. - Szabadon távozhatsz. Ti pedig… - Noah Blackwell megdörzsölte a halántékát, úgy nézett végig a másik oldalon várakozó Árnyvadászokon. Lilynek csak abban a pillanatban tűnt fel, hogy sem Gabriel, sem Cecily nem jelent meg a gyűlésen. - Betörtetek a Néma Városba, de figyeltetek rá, hogy senki se haljon meg, így ezúttal eltekintek a büntetéstől.

   Az ítéletet követő percek teljesen összemosódtak, Lily már csak arra eszmélt fel, hogy Will karjai a levegőbe emelték, és olyan szorosan tartották, hogy ha akart, sem tudott volna megszökni a fiú elől.

   Benedict elégedetlenül ütött rá a pódium tetejére, ezzel magára vonva a jelenlévők figyelmét. Nem szokott hozzá, hogy semmibe vették.

- Hagyod, hogy kisétáljanak? – bal karjával a négyfős társaság felé intett, akik egymást ölelgetve ünnepelték a nehezen kivívott győzelmüket. Észre sem vették, hogy a legidősebb Lightwood ellenük szövetkezett.  

- A fiad is közöttük van, meglep, hogy nem örülsz a szabadságának – a Charlotte mellett ülő, kék szemű nő, aki már egyszer Lily védelmébe kelt, ezúttal ismételten szembe szállt Benedicttel, az arca pedig felvette megszokott paradicsom színét. A férfi kelletlenül forgatta meg a szemeit. Nem tudta, mit mondhatott volna, hisz úgy tűnt, minden kiejtett szóval csak mélyebbre süllyedt.

  Kiviharzott a teremből.

  A kétszárnyas ajtó hatalmas erővel csapódott be a férfi mögött. Mindenki tudta, hogy az Inkvizítor és Benedict egykor jó barátok voltak, így nem hibáztatták. Egy barát árulásánál nem létezett nagyobb fájdalom, és az ember nehezen dolgozott fel egy ilyen keserű traumát.

  Charlotte leplezett elégedettséggel fordult a konzul felé.

- Köszönjük – egy kimért biccentéssel fejezte ki a férfi irányába tanúsított tiszteletét, majd megköszörülte a torkát és felállt. Már majdnem maga mögött hagyta a Tanács tagjait, amikor Noah a karja után kapott. Erélyesen fordította maga felé.

- Vigyázz rájuk! A te felelősséged alá tartoznak, Charlotte – a nő megacélozta az arcát, hogy egyetlen érzelem se üljön meg a vonásaiban, de a szája még így is keskeny vonallá préselődött, ahogy visszatartotta a kikívánkozó szavait. Ostobaság lett volna a részéről megsérteni a férfit, amikor annyira elnéző volt a fiúkkal, akik Lilyvel ellentétben előre eltervezték a szabályok megszegését.

- Rajtuk tartom a szemem – biztosította a konzult, ezt követően kiszabadította a kezét a férfi béklyóiból. Egy örökkévalóságnak tűnő másodpercig néztek farkasszemet, Noah Blackwell éjsötét pupillái magukba szippantották a londoni Intézet vezetőjét, aki gyorsan összeszorította az ujjait, így a körmei okozta tompa fájdalom sikeresen a valóságban tartotta.

- Többször nem lesz ilyen szerencséjük.

- Értem – bólintott, és kisietett a teremből.