41. fejezet

Sziasztok :)
Hihetetlen, hogy már megint eltelt tíz nap, hogy már megint itt a folytatás, hogy lassan tényleg elérünk a végéhez. Számomra még mindig olyan,mintha tegnap kezdtem volna, és néha, amikor visszaolvasok egy-egy fejezetet, olyan hihetetlennek tűnik, hogy a karakterekkel olyan dolgok is történtek. Talán csak azért mondom ezt, mert más csak az Epilógust kell megírnom, és végleg befejezem a történetet...
Szeretném megköszönni mindenkinek, aki itt van velem. Köszönöm a kedves sorokat, amiket a rész alatt olvashatok, a sok pipát, amit magatok után hagytok. Nagyon szeretlek titeket.
Ebben a részben végre valahára ti is találkozhattok a Halálmadárral, megismerhetitek, milyen személyiség lakozik a kék tollak alatt. Ti ilyesmire számítottatok, vagy valami egészen másra? Tényleg kíváncsi vagyok a véleményetekre!
Emellett szeretném elmondani, hogy a novellás blogomra kikerült egy új szösszenet. Ha bárkit érdekel, nézzen be nyugodtan.
Jó olvasást!

Millio puszi Xx

szerecsendio

--------------------------------------------------------------------------------

Ahol sosem kel fel a Nap

   A régi Penhallow birtokra alászállt a csöndesség. Minden nephil visszafojtott lélegzettel és reménnyel telve hallgatta Magnus Bane szavait. A boszorkánymester kántálása hosszú másodpercekig, óráknak tűnő, mégis múlékony pillanatokig tartott, miközben macskaszerű szemei összeszűkültek a koncentrációtól. Lily elmélázva mustrálta a férfit, hol az öltözetét – egy színes, batikolt póló és egy fekete nadrág -, hol a megfeszült vonásait, hol a hófehér fogait méregette, összehasonlítva az utolsó emlékeivel. Magnus semmit sem változott.

  A lány elfordította a tekintetét és körbenézett a nappaliban. Jem türelmesen várta, hogy véget érjen a szertartás, Gideon és Will azonban képtelenek voltak egy helyben állni. Az idősebbik Lightwood fivér a legalsó lépcsőfokon ült, a fejét hátravetve és nagyokat sóhajtozva számolgatta a kézzel rajzolt vonalakat, amiket még Emily nagymamája vésett a falba, valahányszor megmérte, mennyit nőtt a kisfia. Lily elhúzott szájjal vette tudomásul, hogy az ő anyukája sohasem csinált hasonlót. Mégsem ezért volt végtelenül szomorú, hanem azért, mert ő még csak nem is tudott arról, hogy akár itt is élhetett volna. Ösztönösen visszafordult az Alvilági felé, aki miatt a szülei elhagyták az otthonukat.

   A kántálás miatt pislákoló lámpák egyik pillanatról a másikra kialudtak, a behúzott függönyök az ablak szélére csúszva engedték be a késő délelőtti fénysugarakat. Will abbahagyta a céltalan sétálgatást, az ajkai mohón formálták meg a szavakat.

- Nos, sikerült? – a fiú szemöldökei felugrottak a homlokára, a bőre összeráncolódott a hitetlenkedő mimika hatására. Bár Will azóta ismerte az Alvilágit, hogy Lily az Intézetbe került, és azóta Magnus már számtalanszor bebizonyította, hogy nem hiába lett New York fő boszorkánymestere, képtelen volt eltüntetni a hangjában megbújó reménytelenséget. Nem akarta beleélni magát, mert ha nem tette, nem is csalódhatott. Ez volt az első dolog, amit megtanított neki az élet, rögtön a harc és a szarkazmus után.

- Úgy teszek, mintha nem sértene, hogy alábecsülsz – Magnus megforgatta a szemeit, miközben a tekintete az előtte álló asztalra tévedt, amin egy turistatérkép pihent, rajta London minden nevezetességével a Tower hídtól kezdve a Trafalgar térig. - Nyisd ki a szemeidet, és nézd meg magad!

  Bár a rosszalló, már-már fölényeskedő parancs Willnek szólt, mind a négyen a térkép fölé hajoltak. Lily először észre sem vette, mit kellett volna néznie, a sűrűn vonalazott, apró mellékutak mellett szinte teljesen eltűnt az a sötétvörös folt, ami a varázsige hatására rajzolódott ki a Temze vonala mentén. Jobban mondva: magán a Temzén. A lány haja belehullott az arcába, a tincsek végei megérintették az asztal lapját, ahogy a remény és a boldogság keveréke szétáramlott a szervezetében. Ha a büszkesége nem állt volna az útjában, már régen megtalálhatta volna a férfit, aki a szeme láttára növesztett tollakat a buszon. A segítség ugyanis egész idő alatt a közvetlen közelében volt, ahhoz hogy elérje, csupán a kezét kellett volna kinyújtania.

- Az a vörös pont lenne ő? – Will kérdése egyszerre volt felesleges és szükségszerű. Felrázta a társaságot és visszarángatta őket a valóságba, miközben mindenki tudta, hogy mit jelképezett a pont. Gideon eltöprengve hümmögött, kétnapos borostája férfiasabbá tette a vonásait és hangosabbá a mozdulatait, melyekkel végigsimított az állkapcsa mentén.

- Az a vörös pont legalább kétszázszor kétszáz méter – mindenki egy emberként fordult Jem felé, Gideon mosolyogva, Will bosszúsan, Lily zavarodottan szegezte rá a tekintetét. Biztos volt benne, hogy a fiú nem akarta kioktatni őket és, hogy a megjegyzése inkább tényszerű volt, mintsem gúnyos, de az adott körülmények között nem számítottak az efféle apróságok. Túl feszültek voltak ahhoz, hogy ne vegyék sértésnek, még annak ellenére is, hogy Lily addig észre sem vette a turistatérkép méretarányait. Ennek tudatában már nem is tűnt olyan egyszerűnek megtalálni a Halálmadarat, hiszen lehet, hogy mire odaérnek, a kör még jobban kiszélesedik.

- A helyetekben a Chelsea híd közelében keresném – Magnus beletúrt a hajába, ami egyszerre tűnt kéknek és feketének, majd hozzálátott a gyertyák elpakolásához. A kezei fürgén mozogtak, gyakorlott mozdulatokkal, néha mégis lustán, varázslat segítségével terelte egy helyre a szobában szétszórt kellékeket. - Nagy valószínűséggel vízközelben él.

- Akkor mire várunk még? Menjünk! – Will az övébe csúsztatta az irónját, amit a feszengő várakozás közben az ujjai között pörgetett, tesztelve az egyensúlyérzékét és a reflexeit, melyek kiválóan működtek, valahányszor elejtette a vékony, pálcaszerű tárgyat.

  A fiú sürgetően ropogtatta az ujjait, gyalog ugyanis sosem értek volna el Londonba, Magnus azonban igencsak ráérősen pakolgatott. Lily jobbnak látta, ha besegít, így lehajolt, és felvette a földről azt a szatyrot, amibe aztán belepakolta a kihűlt gyertyákat. A kezdeti sokk után a fiúk is észhez kaptak és ügyelve minden apróságra, eltüntették a bizonyítékait annak, hogy valaha is átlépték volna a Penhallow ház küszöbét. Behúzták a függönyöket és a helyére tolták az elmozdított bútorokat.

  Az Alvilági kérésére és Will nagy bánatára, indulás előtt még mindannyian leültek az ebédlőasztal köré és megreggeliztek. A vajas kenyérből, lekvárból, felvágottból, teából és kakaóból álló, rögtönzött fogások koránt sem voltak olyan finomak, mint amikor Sophie készítette őket, de ennek ellenére minden elfogyott.

- Szükségem van a nyakláncomra – Lily megengedte a meleg vizet és beszappanozta az egyik szakadt szivacsot, úgy kezdett neki a mosogatásnak, miközben Magnus nekilátott a Portál elkészítéséhez. A lány rögtönzött kontyából több szál is a szemébe hullott, amiket kelletlenül fújt ki az arcából, mégsem a rakoncátlan tincsek okozták a legnagyobb bosszússágát, hanem az ékszer hiánya.

- Mégis miért? – Will nesztelen léptekkel lopakodott a lány háta mögé, a kezei Lily derekára csúsztak, majd körülölelték őt, ezzel kárpótolva a reggeli vita miatt. Tisztában volt vele, hogy túlreagálta a dolgokat, és hogy mindent csakis magának köszönhetett, de bántotta az önérzetét, hogy rajta kívül szinte mindenki tisztában volt a Halálmadár létezésével. Nem kért bocsánatot.

- Én… - Lily szórakozottan simított végig a haján, a fehér hab átlátszóvá, barna tincsei sötétebbé váltak, ahogy fokozatosan eltűntek a piciny buborékok. Fogalma sem volt róla, hogyan mondhatta volna el azt, amihez régen sem volt elég bátorsága. Attól félt, hogy az igazság csak még távolabb lökte volna a fiútól. Hogy a pislákoló láng, ami a szerelmüket jelképezte ezzel a húzásával végleg kialudhatott volna. – Én… - Will érintése egyszerre volt erőszakos és gyengéd, épp ezért, a lány szó nélkül hagyta, hogy maga felé fordítsa és a testével nekinyomja a pult szélének. Az érvek és kifogások vérre menő harca összezavarta a lányt, aki kiszolgáltatva a fiú fürkésző szemeinek, végül elnyitotta az idegességtől agyonrágcsált ajkait. - Ha rajtam van, hallom mások gondolatait – nem nézett Willre, megoszthatatlan figyelmét inkább a nedvességtől ráncos ujjainak szentelte. Úgy könnyebb volt elviselnie a tényt, hogy egy röpke pillanatra nyomasztó csönd borult a házra. Semmi kétsége sem volt afelől, hogy az átmeneti némaságot a többiek szemérmetlen hallgatózása kreálta. Kényszeredett sóhajtásával a tüdeje szabadon engedte a fogságba esett levegőt. - Amikor a Néma Testvérek átkutatták az elmémet, éreztem, mennyire vágynak rá. Vissza kell szereznem!

  Mivel a várt reakció – a fiú izmainak ideges, ám ösztönös rángatózása, hangjának féktelen haragja – elmaradt, Lily valamivel nyugodtabban emelte fel a tekintetét. Will úgy állt vele szemben, akár egy élettelen kőszobor, és ha a mellkasa nem emelkedett volna meg, valahányszor beleszippantott a kissé poros levegőbe, könnyedén összetéveszthette volna egy ókori művész precíz remekművével. Amikor belenézett a fiú szemeibe, szinte látta a borús felhőket, melyek a közelgő vihar kegyetlen villámaival fenyegetőztek.

- De hisz az a nyaklánc már évek óta a nyakadban… - a nyakában volt; Lilynek kétsége sem volt afelől, hogy Will erre célzott, még mielőtt az ajkai el nem kerekedtek. - Ó!

  A fiatal Árnyvadász arca megvonaglott - leginkább a csalódottságtól, mintsem a haragtól, ami kétség kívül ott lappangott az elméjében. Lily elhúzott ajkakkal emelte fel a kezét, jobb tenyere a fiú arcára simult, de Will elkapta azt és hátat fordított neki. Képtelen volt a szemébe nézni.

  Lily ujjai a csuklója köré tekeredtek.

- Sajnálom – szabadkozott, mintha ezzel az egyetlen szóval elsimíthatta volna a nézeteltéréseiket. Az új, bizalmatlan és megbántott Emilynek megvolt az oka, hogy titkolózzon, hiszen Will durva és kegyetlen volt, valahányszor meglátta. A régi Lilynek azonban nem volt megfelelő indoka arra, miért hazudott egykori szerelme arcába, valahányszor a nyakába akasztotta az édesanyja ezüstláncon függő ametiszt medálját. Will morogva rántotta el a karját, duzzogva távolodott el a megrökönyödött lánytól. - Nem mondhattam el – suttogta, de a hangja még így is elég határozott volt ahhoz, hogy mindenkihez eljusson. Az, hogy Will figyelmen kívül hagyta, már nem az ő hibája volt. - Most viszont minden megváltozott.

   Lily lehajtott fejjel, megtört büszkeséggel fordult vissza az elmosott tányérok felé. Jobb kezével kihúzta a dugót, majd finoman letisztogatta a habos csapot. Őszinte döbbenetére egy nyirkos tenyér simult a vállára, melynek tulajdonosa még sosem volt hozzá olyan közel, mint akkor. Gideon kissé szánakozóan méregette, ennek ellenére a hangja megmaradt a maga megszokott dallamánál, mellőzve minden lesajnáló akkordot. Lily leírhatatlanul hálás volt ezért.

- Majd később megbeszélitek, most a Halálmadár és a nyaklánc a legfontosabb – mondta, és bár hozzá beszélt, és őrá nézett, az utolsó szavakat már nem neki szánta, hanem az kanapén ücsörgő, a fejét a tenyereibe temető fiúnak. - Először legyen újra szabad, azután számon kérheted.

  Jem elővette az irónját és felhúzta Will pólóját, hogy a bőrére véshessen pár praktikus rúnát. A pálca hűvös érintése tompa fájdalommal párosult, a vonalak kecsesen, szinte maguktól álltak össze jól kivehető, ám egy laikus számára igencsak semmitmondó formákká.

- Igaza van – suttogta, majd megpaskolta parabataija vállát és átnyújtotta neki az irónt.

- Remek! – Will megismételte Jem mozdulatait, míg Gideon és Lily megrajzolták a saját jeleiket. - Ezek szerint kerülünk.

  A hátralévő percekben a kezdetleges tervet tökéletesítették és SOS menekülő utakat kerestek. Megbeszélték, hol találkoznak, ha elszakadnak egymástól, majd Lily félrevonult és felvett egyet édesanyja régi ruhái közül. A fekete nadrág, és színben passzoló póló szabása eltért a stílusától, helyenként túl szűk, néhol egészen bő volt, de nem panaszkodott. Az édesanyja illatát elfedte a doh, a por penésszel keveredve ivódott bele a sötét anyagba. A lány leguggolt a falnak döntött, faragott ládához, amit még az első reggelen talált, és kivette belőle édesapja egykori fegyvereit. Magnus kántálása kellemes háttérzajként töltötte be a szobát, Lily gyors, ám kecses mozdulatokkal szerelte magára a tartót, és a hozzá tartozó késeket. Az ujjai nosztalgikusan simítottak végig az ébenszínű, helyenként ezüstöt tegezen, majd egy mély levegővétel után visszatette a helyére és lezárta a láda tetejét.

  Ahogy a boszorkánymester elhallgatott, a Portál kék fénye megvilágította az egész nappalit, sugarai kihangsúlyozták az érzelmeket, melyek megültek az Árnyvadászok arcán. Will volt az első, aki átlépett a londoni Intézetbe vezető kapun. Ezúttal egy másodpercre sem nézett hátra.

  Amikor Lily kinyitotta a szemeit, mosolyogva vette tudomásul, mennyire hiányzott már neki a hosszú folyosókból és otthonos szobákból álló épület. Az ujjai végigsimítottak a szőnyegszerű falakon, az érzékszervei felerősödtek, valahányszor kirekesztette a külvilágot, és az éppen aktuális pillanatra koncentrált. Tudta, hogy sietnie kellett volna, hogy minél tovább maradt, annál nagyobb bajba keverte a barátait, de a bűnös másodpercek olyan édesek voltak, mint a legfinomabb és legkülönlegesebb cukorkák egy ínyenc számára.

  Charlotte szemei elkerekedtek, a kezeivel ösztönösen a szívéhez kapott, mintha azzal megakadályozhatta volna, hogy kitörjön a bordái közül. Egy röpke pillanatig azt hitte, annyira leterhelte magát az edzőteremben, hogy a folyadékhiány miatt képzelegni kezdett, de amikor megdörzsölte a szemeit, Lily még mindig a falat simogatta. Charlotte arca elvörösödött, mérgesen kiabált rá a lányra, aki erre, mint egy csintalanságon kapott kisgyerek, a háta mögé rejtette a karjait.

- Te mégis mit képzelsz? – kérte számon, copfba fogott haja ide-odamozgott, miközben beszélt. Az Intézet vezetője aggódon lesett a háta mögé, csak ezt követően esett neki egykori parabatijának. Az ujjai tompán ütődtek Lily kulcscsontjának. - Hogy hagyhattátok neki, hogy idejöjjön? – szúrós tekintettel méregette a többieket, fogalma sem volt, kit kellett volna elővennie, így mindenkit leteremtett. Alig akarta elhinni, hogy a történtek után ennyire felelőtlenül cselekedtek, pedig tisztában kellett lenniük a szöktetés következményeivel. A Kláve emberei bármikor megjelenhettek, és meg is jelentek. Előző este például rányitottak a cselédekre és Sophie kis híján szívbajt kapott, amikor egy szőke hajú nephil bármiféle kérdés vagy kérés nélkül átkutatta a szekrényeit.

- Csak egy perc, Lottie. Itt hagytam valami fontosat, amire nagy szükségem van – Lily kérlelő tekintete meglágyította a nő szívét, de Charlotte nem hátrált meg. Csípőre tett kezekkel várta a magyarázat hosszabb verzióját, folytatás mégsem érkezett. Ha Magnus nem köszörülte volna meg a torkát, az idő talán egy kisebb örökkévalóságig egy helyben maradt volna. Mrs. Branwell ráharapott az alsó ajkára, megfogta az Alvilági kezét és finoman elhúzta a csoport többi tagjától.

- A cuccaid a szobámban vannak egy hatalmas dobozban az ágy alatt. Siess! – Lily elfojtott egy kurta nevetést, és elindult Lottie szobája felé.

   Ahogy kinyílt az ajtó, a napsugárban fürdőző, portól mentes, már-már irritálóan tiszta helyiség helyett egy rendetlen, felforgatott szoba fogadta. Az ágy bevetetlenül, a függönyök összehúzva, a fiókok kiszakadva éktelenkedtek, felborítva az egyensúlyt, ami a nőt jellemezte. Lily hitetlenkedve guggolt le, majd a félig lelógott takarót a lepedőre dobta és kihúzta az ágy alól az ismerős kartondobozt. A cellux már nem tartotta lezárva, ezért könnyen feltépte a legfelső, világosbarna lapokat, melyek elfedték előle a tartalmát. Ezúttal nem időzött el a kedvenc albumain, sem azon a fehér tollakkal borított maszkon, amit még az álarcosbálra szeretett volna felvenni. Céltudatosan nyúlt a nyaklánc felé, szinte kimarta a fényképhalom legaljáról.

  Will az ajtó előtt őrködött, egyedül, ahogy azt már a legelején megbeszélték. Unalmában a cipőjét mustrálta, no meg a nadrágját, amiből egy idegesítő szál az ég felé meredezett. Eleinte ide-oda csavargatta, majd gondosan a varráshoz préselte, de sehogy sem akart eltűnni. Már épp azon volt, hogy levágja, amikor Lily kinyitotta az ajtót, és elindult balra, a lépcső felé.

  Öles lépteit elnyújtva, visszafogott tempóban rótta a métereket, miközben kirekesztette a fiút, pont úgy, mint azon az éjszakán, amikor összevesztek és a lány kiviharzott a helyi kórházból.

   A Will felkarjára rajzolt kecses rúna feljavította a fiú hallását, így könnyedén kiszúrta a tompa ajtócsapkodást és a monoton lépteket, melyek a földszint felől érkeztek és egyre hangosabbá váltak.

- Valaki van a lépcsőfordulóban – mondta, de Lily túlságosan is belemerült az emlékeibe, ezáltal figyelmetlenné vált. Will az utolsó pillanatban kapta el a lány alkarját. - Vigyázz!

  Az Intézetben rengeteg vendégszoba volt, Charlotte kérésére sosem zárták be egyiket sem és épp ez mentette meg őket attól, hogy lebukjanak. Will villámsebességgel fordította el a gombkilincset, a rényire nyílt ajtón sietősen lökte be a szétszórt lányt.

- A francba! – Lily gerince nekinyomódott a citromsárgára mázolt falnak, a feje erősen csapódott neki a színes vakolatnak. Will bocsánatkérően mérte végig a sérüléseit, az ujjai bejárták a kipirosodott részeket, ezzel pipacsvörössé változtatva a lány orcáit. - Azt hittem van még időnk – Lily lesütötte a szemeit, kényszeredett köhögése tönkretette az egyébként igencsak meghitt másodperceket. Will ellépett tőle, a lehelete többé már nem cirógatta meg a fiatal Penhallow arcát.

- Mostanában egyfolytában itt vannak, mintha nem lenne jobb dolguk, mint fel-alá sétálgatni ezeken a nyomorult folyosókon – Will az ajtónak nyomta a fülét, visszafojtott lélegzettel hallgatta a távolodó léptek zaját. Úgy látszott, ismételten céltalanul járkáltak, nem tudták, hogy Lily átlépte az Intézet küszöbét. Will valamivel bátrabban kukucskált ki a kihalt folyosóra. Csupán egy másodpercig hezitált, majd ismételten elkapta a lány kezét és bal helyett jobbra fordult. - Gyere! Van egy ötletem.

  Emily Penhallow már hosszú évek óta ismerte Will Herondalet, a fiú azonban még mindig képes volt meglepni. Amikor elhagyták Charlotte szobáját, majd a következőt és az azt követőt, már tudta, hová tartottak. A lépteit megkétszerezve, szinte futott a fiú után.

  A padláson uralkodó hirtelen sötétség bántotta a szemeit, egy kissé meg is szédült, de ahogy teltek a percek az apró ablakoknak hála sikerült megszoknia a félhomályt. Will egy pillanatra sem eresztette el, erősen fogta, hogy egy újabb, bizonytalanabb mozdulatnál még véletlenül se essen hasra. A dobozokkal, félig elkészült, de sosem tökéletesített találmányokkal teli helyiség egy kisebb útvesztővé változott, az akadályok kiszámíthatatlan formákban, kiszámíthatatlan veszélyt tartogattak a számukra. Henry egy régi edzőtermi felkészítő robotja például majdnem levágta Will fejét, csupán Lilynek köszönhette, hogy a nyaka egyben maradt. A lány ugyanis ráugrott, és a földnek szegezte, amíg az önműködős szerkezet le nem merült. A lány tenyere alatt szinte pulzált a fiú ütőere, szívének heves üteme egy ritmusra járt Lily mellkasával. Elvesztek egymás tekintetében, a csokoládészín szempár magába kebelezte az égszínkék íriszeket. Végül egy apró egér, és a fiú elfojtott sikolya zúzta porrá a pillanat varázsát. Lily mosolyogva gurult le Will felsőtestéről, majd leporolva a ruháját, a kezét az ifjú Herondale felé nyújtva, segített a fiúnak.

   A padlás legvégén egy eldugott csigalépcső vezetett a soron következő csapóajtóig, amin keresztül eljutottak az Intézet tetejére. A cseréptető helyenként meredeken lejtett, így egymás kezébe kapaszkodva egyensúlyoztak el a Will szobájához közeli, kevésbé veszélyes részhez. Lily meredten bámult a mélybe. Nem messze tőlük, egy ezüstszínű fiú figyelte a bejáratot.

- Kitalálom – suttogta. - Háromra ugrunk?

- Egyre – Will combjai megfeszültek, majd egy gazella kecsességével elrugaszkodott az instabil cserepekről. Lilynek arra sem volt ideje, hogy levegőt vegyen, a fiú kezei ugyanis szorosan fogták és magával rántották. Bár a reflexei kissé megkoptak, a bőrére rajzolt rúnák segítségével épen és egészségesen megúszta a landolást.

   A gondolatban megfogalmazott káromkodásokat a kertben sétáló Árnyvadászok forrasztották a lány torkára, no meg Will tenyere, ami az ajkaira tapadt. Mindketten bekúsztak a legközelebbi bokor takarásába és feszült figyelemmel vizslatták a Klávé küldötteit. Lily felismerte Adrien Whitelawt, a férfit, aki ott volt mellette, amikor elkapták. Azok a mogyoróbarna szemek mintha pont őt nézték volna. Az Árnyvadász mégsem állt meg, egyszerűen tovább sétált anélkül, hogy leleplezte volna őket.

   Lily még percekkel később is Adrienen gondolkodott, így szinte fel sem tűnt neki, hogy a lábai önálló életre kelve az Intézet bejárata felé cipelték a testét.

- Gideon? – Will hangjára a lány is felkapta a fejét, Lily kíváncsian nézett körül, de sehol sem találta a szőke Árnyvadászt. A fiú hiánya semmi jót sem sejtetett. Kétség sem fért hozzá, hogy a gondosan felépített haditervük a darabjaira hullott, innentől kezdve rögtönözniük kellett.

- Magnus és Ő az Intézetben maradtak. Épp minket fedeznek, de sietnünk kell, mert ha sokáig kimaradunk, gyanússá válunk.

  Lily megigazította a fegyvereit, visszatolta az övébe a félrecsúszott pengéket. A bőrén apró, skarlátszínű csíkok éktelenkedtek, melyeket a pólójával törölt le, még mielőtt a fiúk észrevehették volna, mit okozott a felkészületlen ugrás.

- Szerintem mindenki tudja, mi történt, csak nincs rá elegendő bizonyítékuk – Lily egyetértett Willel, és mélyen belül Jem is igazat adott a fiúnak, épp ezért egy másodpercet sem tétlenkedhettek. Az első utcát futva, a másodikat már kocogva tették meg. Minél távolabb kerültek az Intézettől, annál nagyobb biztonságban érezték magukat.

- Akkor figyeljünk rá, hogy ne is legyen.

   A Chelsea híd négy-ötutcányira volt a Hyde Parktól, busszal mindössze negyed óráig tartott, hogy eljussanak a vörös ponttal jelölt, kétszázszor kétszáz méteres terület legszélére. Magnus ajánlására a híd közelében kezdték, és fokozatosan haladtak a pillérek irányába, melyek egy-egy nagyobb betontömbben végződtek.

- Szóval az a nyaklánc, izé… - Will beletúrt a hajába, félhosszú tincsei hol az ég felé meredeztek, hol felkunkorodtak, de kétszer sosem álltak ugyanolyan irányban. Lily ösztönösen a nadrágja zsebébe nyúlt, és rászorított az ametiszt kőre. Már értette, az édesanyja miért nem árulta el senkinek sem, hogy miben rejlett a nyaklánc varázsa. Mióta kinyitotta a száját, már többször is megbánta, hogy képtelen volt csöndben maradni. - Hallod, mire gondolok?

- Csak akkor, ha felveszem – Will felemelte az egyik íves szemöldökét. Tipikusan olyan arcot vágott, mint akkor, amikor nem hitt az embereknek, vagy amikor megkérdőjelezte egy Alvilági szavahihetőségét. Lilynek rosszul esett, amiért a fiú nem bízott benne, de elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, ezen változtatni fog. - Ne nézz így rám!

   A Temze lassan, ráérősen hömpölygött, hatalmas kontrasztot vonva a fiatalokkal. Lily ujjai elengedték a nyakláncot, a lány karjai magatehetetlenül hullottak az oldala mellé. Egyszerűen nem tudott mit kezdeni magával. Életében először, kétségbeesetten magányosnak érezte magát a fiú közelében.

- Váljunk szét? – Jem kérdése valamicskét helyrebillentette az egyensúlyt, de a levegő még így is túl fagyos volt ahhoz, hogy normálisan elbeszélgethessenek. Bár a fiú ezzel felajánlotta számára a menekülés lehetőségét, a lány ezúttal nem élt vele. Nem akart elfutni, harcolni szeretett volna. Csupán azt nem tudta, hogyan kellett volna elkezdenie. Egy szimpla sajnálom vagy bocsánat már semmit sem segített.

- Magnus szerint a híd közelében lesz. Maradjunk együtt, úgy biztonságosabb - válaszolta, majd a környező kisutcákra, a sétáló járókelőkre és a tájra szegezte a tekintetét.

  Úgy egy órán át bolyongtak a kijelölt helyen, amikor Will felkapott egy markényi kavicsot és idegesen a Temzébe hajította. Utálta, hogy szüntelen egy helyben toporogtak, hogy egyszerre voltak elérhető közelségre és végtelen messzeségre a Halálmadártól. Csalódottan ült le a parton, kirekesztve a külvilágot és a rohanó mondénok kiabálását, a tekintete elveszett a folyóban. A Temze vize nem volt olyan tiszta, mint a képzeletében, az illata sem hasonlított a walesi patakokéra, de abban a percben megnyugtatta, és csak ez számított.

- Ti is látjátok? – mind a két fiú a lányra nézett, aki azonban ügyet sem vetve rájuk, az egyik betontömböt szuggerálta. Jem és Will egyszerre követték Lily vízszintesbe emelt karjának vonalát, mely a középső pillér legaljára mutatott. Will úgy állt fel a földről, mintha egy tövisbokorba ült volna, összeszűkített szemeivel egy sötétszürke foltot méregetett. A kivehetetlen alak elnyúlva feküdt a ránézésre igencsak kemény és hideg talajon, a narancssárga csíkok, melyek körülölelték a testét egy elnyúlt takaróra emlékeztették a fiút.

- Olyan, mint egy… - csöves. Will legalábbis ezt a szót használta volna.

- Ő lesz az!

   Lily ügyet sem vett a hitetlenkedő barátaira, megfeszítette a lábait, és végigfutott a part mentén, egyenesen a hídon kialakított járdára, ahol ügyetlenül kikerülte az útjába álló embereket. Az idő mintha teljesen megállt volna, monoton, elkínzott percekbe telt, mire elért a Chelsea híd közepére. Ha a láthatatlanná tévő rúna nem rejtette volna el, az emberek bizonyára megbámulták volna, így viszont senki sem figyelt rá. A tenyereit megtámasztotta a keskeny, másfél lábnyi széles korláton, és úgy mászott fel rá, mint egy egyszerű gerendára. Elrugaszkodott a földről, átlendítette a jobb lábát, majd felhasalt a kőből készült részre. Mire állásba tornázta magát, már Jem és Will is beérték.

  Lily hátat fordított a Temzének, majd egy őszinte, mégis feszült mosoly után elengedte magát, és hátra dőlt. A fiúk hiába kaptak utána, már csak a csobbanást hallották, amint a lány teste belecsapódott a hideg vízbe. Ijedten dőltek a korlátnak, visszafojtott lélegzettel várták, hogy a fiatal Penhallow feje felbukkanjon a habok alól, és amikor ez megtörtént, gondolkodás nélkül utána ugrottak.

   Mire felhúzták magukat a betontömb egyeletlen oldalán, Lily végtagjai átfagytak, és ha a remegése nem is árulta el, lilás ajkai azonnal lebuktatták.

- Te teljesen meg vagy húzatva? Ha ennyire meg akarsz halni, akkor csak szólj, és többet nem töröm magam, hogy megmentsem az életed! – Emily már majdnem visszaüvöltött, hogy senki sem kérte, hogy ő legyen a nap hőse, azt meg pláne nem, hogy ugorjon utána, de inkább visszanyelte az epés megjegyzéseit, mert a fiúnak igaza volt. Ha akár egy kicsivel is elvétette volna az irányt, könnyen ráeshetett volna a kemény tömbre, ami azonnal szétzúzta volna a koponyáját. De a múlt már elmúlt, a kiabálás pedig csak rontott a problémáikon.

  A lány hátat fordított a fiúnak és a tenyereit ökölbe szorítva, lenyelte a torkában növekvő gombócot. Utálta, hogy mostanában állandóan vitatkoztak egymással, és titkon félt, hogy az az egy év, amit külön töltöttek túl hosszú volt ahhoz, hogy visszataláljanak egymáshoz. Talán túl sokat változtak, és már nem illettek össze – még annyira sem, mint annak idején. Egy mély lélegzetvétel után kimért léptekkel sétált az árnyékos rész felé. Az égen szikrázó, gyenge napsütés mintha teljesen elveszett volna, Lily dideregve fonta össze a kezeit, így valamivel bátrabban menetelt a helyre, ami talán még sosem látott fényességet.

   Az egyik sarokban egy szakadt takaróba bugyolált férfi üldögélt, lehunyt szemhéjai megmozdultak, amikor meghallotta a lány lépteinek utánozhatatlan hangját. A Halálmadár nyaka megnyúlt, ahogy a fejét a falnak vetette, és Lily boldogan konstatálta, hogy a férfi vonásai ugyanolyanok voltak, mint aznap a buszon. Megvárta, hogy a barátai hallótávolságon belülre érjenek, csak ezt követően szólította meg a mitikus lényt.

- Jó napot! – Lily közelebb lépett, hogy szükség esetén újra elismételhesse a szavait, ezúttal valamivel hangosabban. A férfi szemei elnyíltak, azok a borostyán sárga íriszek szinte világítottak, amikor szembe fordult a lánnyal. A legutóbb használt erős álca hiánya ezúttal láttatni engedte bőrének tollszerű részeit. A kék pihék egyszerre voltak gyönyörűek és hátborzongatóak.

- Már vártalak, apró nephil, bár jobban örültem volna annak, ha egyedül jössz. Bátrabbnak hittelek – a furcsán mély, már-már természetfeletti hang gúnyosan kioktató csengésétől Lily teste megmerevedett, bár ha bárki megkérdezte volna, szenvtelenül a vizes ruháira, a jéghideg Temzére és a hűvös fuvallatokra fogta volna.

- Ezek szerint azt is tudja, mit szeretnék? – kérdezte, olyan magabiztosan, ahogy az tőle tellett. Egy belső kényszer hatására automatikusan bizonyítani akart a Halálmadárnak, pont úgy, mégis, egy kicsikét másképp, mint Willnek. Nem akarta lenyűgözni, sokkalta inkább a tiszteletére vágyott.

   A névtelen férfi ujjai rászorítottak a takaróra, mintha fázott volna, és erősen maga köré tekerte. Lily kíváncsi lett volna rá, hogy miért nem keresett magának egy normális, part menti házat, ahogy arra is, vajon a szakadt anyaggal a hideg ellen védekezett, vagy sokkal inkább elrejtett valamit.

- A tiszta lapnak ára van – motyogta maga elé meredve. Lily szemöldökei a homlokára csúsztak, milliónyi apró krátert kreálva a bőrén, melynek mindegyike az értetlenkedéssel vegyített hitetlenkedését szimbolizálták. Amikor Jem és ő rátaláltak a Fehér könyvben, minden Halálmadár olyan nemesnek látszott, de aki előttük fetrengett, inkább tűnt egy szerencsétlen hajléktalannak, mintsem egy örök életű varázslénynek. A lány kiábrándultsága az arcára is kiült, de ha bárki is észrevette, nem tette szóvá.

- Nincs annyi pénzünk, amennyiből házat vehetne magának, de egy ingyen fürdőt szívesen felajánlunk – Lily ajkainak szélén megbújt egy fájdalmas mosoly, és bár tudta, hogy Will mindössze a csalódottságát palástolta, mulatságosnak találta a felajánlását. Nem hitt benne, hogy a tiszta külső és a friss illat ajándéka elegendő lett volna a Halálmadár számára.

- Will! – Jem oldalba lökte a másik fiút, jáde pálcájának faragott teteje beleállt Will bordájába, de a tény, hogy nem Williamnek hívta, mint általában, ha igazán dühös volt rá, megmutatta, hogy egy része igenis jól szórakozott barátja tiszteletlenségén.

  A férfi lerázta magáról a takaróját, a vonásaiban síri unalommal fordult a különös hármas tagjai felé.

- Túlzottan nagy a szád ahhoz képest, hogy mennyire rettegsz – Lily és Jem visszatartották a lélegzetüket, aggodalomtól megfeszült izmokkal bámultak a lény sárga szemeibe, melyek a frissen olvasztott karamellre emlékeztették a lányt. Jemhez hasonlóan ő sem nézett Willre, mert ismerték már annyira, hogy tudják, a sajnálatuktól csak még jobban kiakadt volna. A fiú hangja már így sem volt kellően magabiztos.

- Nem félek semmitől!

  A férfi megforgatta a szemeit, majd a tekintete visszafordult a híd alja felé, miközben az íriszeire ráborult a szemhéja. Lilynek ennek ellenére az az érzése támadt, hogy a férfi igenis látta őket. A felkarja és a háta libabőrbe borult a gondolattól, hogy a Halálmadaraknak több szemük is lehetett – rejtett, „lelki” szemek, melyek mindent és mindenkit láttak -, de mivel sohasem olvastak ilyesmiről és Magnus sem említette, kizártnak tartotta, hogy ne az elméje szórakozott volna vele.

- Szóval akár itt is hagyhatnálak titeket – jelentette ki hűvösen. - Nem félnél a következményektől?

   Mindenki tudta a választ. Mind féltek a következményektől. A haláltól, a búcsútól, a veszteségektől, sőt! Még az élettől is. Egyikük sem akart úgy élni, hogy képtelen volt megmenteni a másikat. Will a vámpírklán vezetőjére gondolt és arra, mennyire elszúrta akkor. Nem követhette el ugyanazt a hibát.

- Mit kér? – végül Jem volt az, aki a leghamarabb összeszedte magát. Talán azért mert ezek a démonok őt már sokkal régebb óta kísértették, így viszonylag könnyen elbánt velük. Igaz, hogy mind tudták, hogy a fiú haldoklott, de az idő nagy részében megpróbáltak elfeledkezi róla, mintha attól, hogy nem gondoltak rá, nem is létezett volna. Valahányszor a fiú eltitkolta a tüneteit, hamis reményeket keltett a barátaiban, önmagát azonban képtelen volt becsapni. Szüntelen ott lebegett a levegőben, tudta, hogy előbb-utóbb meg fog halni, és magára hagyja őket.

- Bellandra üvegszívét – a levegő megfagyott, a hőmérséklet érezhetően lehűlt, mintha már maga a tárgy említése is elegendő lett volna ahhoz, hogy beköszöntsön a tél, pedig még csak szeptember első hetében jártak. Will, Lily és Jem egymásra néztek.

- Úgy tudtam, a Halálmadarak örökké élnek. Mégis minek magának egy olyan mágikus ereklye, ami… - ami begyógyítja a sebeket; ami halhatatlanná változtat egy haldokló Alvilágit; ami nem mellesleg már évtizedek óta elveszett. Will összefonta a kezeit, a karjai nekifeszültek a mellkasának, ahogy előrelépett, közvetlenül Lily mellé. Igaz, hogy a Halálmadár nem tűnt veszélyesnek, az üvegszív hallatára azonban beindultak a védelmező ösztönei.

- Ostoba nephil! – kiáltotta. A férfi felállt, rikácsolva, széttárt kezekkel és vérben forgó szemekkel fújtatott. Abban a múlékony pillanatban tényleg úgy nézett ki, mint egy éhes keselyű. Percekbe telt, mire elrendezve a vonásait, visszavette életunt álarcát. - A szív nem csak életet ad, de el is veszi azt.

- Meg akar halni? – Lily nem tudta elképzelni, a férfi mégis miért akart volna véget vetni az életének, hiszen ha tényleg az elhatározás pillanatában született, akkor nem lehetett több másfél évesnél. Túl kevés ideje élt ahhoz, hogy önként és dalolva lemondjon róla.

- Egy szóval sem mondtam, hogy magamnak akarom – dünnyögte, amitől úgy nézett ki, mint egy sértődött kisgyerek, akitől elvették az utolsó cukorkát. A lány feszült figyelemmel várta a folytatást, de a férfi szavai elapadtak. Ha Bellandra szíve tényleg elvette az életet, akkor veszélyesebb volt, mint hitte. Ha tényleg elvette mások életét, akkor nem adhatták oda egy labilis varázslénynek, aki egy jól megformázott álarc mögé rejtette az érzelmeit. Fogalma sem volt róla, mivel győzhették volna meg, hogy a mitikus ereklye hiányában is segítsen nekik.

- Meg akar ölni valakit? – a válasz persze nyilvánvaló volt, de a lány képtelen volt elfojtani az elméjében megfogalmazódó kérdést. Tudnia kellett, kit akart megölni, hány Alvilágit akart megölni – az üvegszív ugyanis csak Alvilágiakat gyógyított, kézenfekvő volt, hogy csakis Alvilágiakat gyilkolt. Amikor Charlotte apukája annak idején mesélt neki Bellandra legendájáról, a lány első gondolata a barátja, Jem volt. Akkor még úgy hitte, a szív mindenkin segített.

- A világon vannak rosszabb dolgok is a halálnál. Ha valaki túl sokat él, túl sok szenvedést lát – az, hogy egy barátjának kellett, megnyugtatta a lány háborgó lelkiismeretét. Talán mégsem volt olyan szörnyű személyiség, mint azt hitte. Talán a lelke mélyén önzetlen volt. A válla fölött hátralesve, a tekintete találkozott Jem seszínű íriszeivel, melyek körül egy finom, ezüst vonal húzódott, elválasztva a fehérségtől. A fiú elhúzott szájjal, „mégis mit tehetnénk?” arckifejezéssel rántotta meg a vállait.

   Lily zsebre tette a kezeit és az ujjaival megszorította az ametiszt medált. Hosszú idő után először vágyott arra, hogy beleolvashasson mások gondolataiba, és mintha a férfi rájött volna, mit forgatott a fejében, mindentudó mosolyra húzta az ajkait. Egy apró biccentéssel jelezte, hogy ha Lily is készen áll rá, beengedi a fejébe.

   A lány értetlenül figyelte az eseményeket, egészen addig, amíg a Halálmadár meg nem köszörülte a torkát, mert akkor ösztönösen összerezzent. Kivette a zsebéből az ékszert, majd felcsatolta a nyakára.

   Will gondolatai túl hangosak voltak, pedig látszólag megpróbálta kiüríteni az elméjét. A fiú egy számára ismeretlen verset mormolt, mintha azzal akart volna védfalakat húzni az igazi hangok köré. A bűntudat, a lappangó harag, az önmarcangolás és a soha el nem múló szerelem érzése köré.

  Lily úgy tett, mintha nem hallotta volna a barátait és az előtte álló férfira koncentrált. Lehunyt szemei előtt kirajzolódott egy zöld bokor, megannyi virág és egy sötét, levelekkel borított inda hálója. Bár még sosem járt ott azelőtt, pontosan tudta, hova vezette a lény elméje.

- A Tündérkirálynő udvarában – suttogta maga elé. A férfi büszkeségtől dagadó mellel bólintott.

- Lopjuk el? – bár a kérdés Lily fejében fogalmazódott meg, végül Will ajkai formálták meg a tényleges szavakat. Nem tudta elhinni, hogy szinte egy karnyújtásnyira volt tőlük a szabadság kulcsa, mégsem érhettek hozzá.

  A lány hátat fordított a Halálmadárnak és öles lépteivel elindult a betontömb pereme felé. A hajába belekapott a szél, a félhomályt felváltotta a napsugár, a kedve mégsem lett jobb. Az megmaradt a maga borongós hangulatánál. Összefont karokkal, elrévedve bámulta a várost, ami onnan szürreálisan csendesnek és békésnek tűnt. Elképzelni sem tudta, hogy mégis hogyan törhettek volna be a Tündér Udvarba anélkül, hogy a biztos halálba meneteltek volna. Az Alvilágiak és az Árnyvadászok már koránt sem voltak olyan jóban, mint a béke megkötésekor. Nem kérhették meg a királynőt csak úgy, hogy puszta szívjóságból átadja nekik az üvegszívet.

- Rátok bízom. Addig azonban nincs üzlet.