2014. december 4., csütörtök

36. fejezet

Sziasztok :)
Először is, hatalmas puszi azoknak, akik az előző rész alatt is vették a fáradtságot, és jelezték, hogy elolvasták a fejezetet - bármilyen formában. Imádlak titeket, nélkületek nem is létezne ez a blog. Ráadásul már most a folytatáson kattogok. Hihetetlen!
Ez az első olyan rész, aminél már írás közben éreztem, hogy közeleg a vége. Na, nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni, ez csak egy olyan leírhatatlan érzés, mint amikor a szülők rádöbbennek, hogy a gyerekeik már nem is gyerekek :')
Remélem te is legalább fele olyan lelkesek lesztek, mint amilyen én voltam, amikor leültem megírni ezt a részt. Mit gondoltok, most, hogy Will és Lily kibékültek, érezhető az összhang, vagy még csiszolódniuk kell?
Sok sikert a hét további részéhez!
Jól olvasást!
Millio puszi Xx
szerecsendio
--------------------------------------------------------------------------------
Megígértem neki
  A kora reggeli napfény megtört az ablakon, ezernyi vékony vonalat rajzolva az edzőterem falára, és a polcokon pihenő fegyverek éles, tiszta pengéire. Will tarkóján felkunkorodott pár sötét tincs, a fülénél két izzadságcsepp versengett egymással, mintha az életük múlt volna a győzelmen. Pedig a végén mind ugyanoda jutottak: lecsöppentek a fiú ruhájára, és elnyelte őket a fekete textília.
  Az óra csupán hajnali hetet mutatott, még a reggelit sem tálalták, a fiú mégis egy évezrednek tűnő ideje püfölte a három különálló részből álló gyakorlóbábút, ami nem egyszer mért rá hatalmas csapást. Egyszerűen nem tudott koncentrálni, az agya szüntelen az előző éjszaka eseményein kattogott. Lily málnás illatán, amit Cecily új tusfürdőjének köszönhetett, puha, mégis sebes bőrén, melyet több mint egy évvel ezelőtt még rúnák ékesítettek. Egy másodpercnyit sem aludt, a szemei folyton folyvást felnyíltak, képtelenek voltak nyugton maradni. Végül, olyan hajnali négy körül a mellkasán szunyókáló lány a másik oldalára fordult, ő pedig a szobája helyett az edzőterem mellett döntött. Úgy tervezte, addig hajt majd, amíg erőtől duzzadó végtagjai fel nem mondják a szolgálatot. Tudta, hogy máskülönben éberen forgolódott volna, és talán a saját takarója okozta volna a halálát. Szinte maga előtt látta, ahogy Jem rányitott, és csupán egy lepedőbe csavart hullát talált az egykor még élettel teli teste helyett.
  Gyorsan megrázta a fejét, ökölbe szorított kezével hatalmasat ütött a szerkezet felső részére, amitől az alja ellentétes mozgásba kezdett. Az akadályként funkcionáló, kiálló részek nekicsapódtak a fiú bokájának, Will összeszorított ajkakkal rúgta beljebb a tüskékkel felszerelt rudat, ami az útjára indított egy újabb, véletlenszerű szerkezetet. A középső részből egy kisebb dobócsillag repült az Árnyvadász felé, ami elől még sikerült idejében elugrania, így a penge csupán a fülét érintette. Will felemelte a jobb karját, mutató- és középső ujjait egymás mellé préselve, végigsimított a sérült bőrön. Az ujjain megtapadt a vére.
  Három kimért koppanás, az ifjú Herondale az ablak mellé sétált, hogy rálátása nyíljon a különös zaj forrására. Will szemei elkerekedtek, amikor meglátta Gabriel arcát, és az azon virító elégedett vigyort. Rossz előérzete támadt, és ezen a liftező gyomra sem segített túl sokat.
  Nem törődve az edzőtermi etikettel, letekerte a tenyereiről a vérfoltos bandázst és egy laza mozdulattal a sarokba dobta ahelyett, hogy kimosta volna a falra szerelt csapban. Gyors és kimért léptekkel, sebesen vágtázott le a lépcsőkön, még a fordulóban sem lassított, így csupán a testére rajzolt rúnák mentették meg egy szerencsétlen balesettől. Will tenyere rászorított a korlátra, ezzel megakadályozva, hogy a lábai kicsússzanak a teste alól.
- Mégis mi a francot keresnek itt? – kérdezte erélyesen, lehorzsolt kezével Gabriel felé intett, majd körbemutatott az összegyűlteken. Az, hogy az idrisi Árnyvadászok bejelentés nélkül lépték át az Intézet küszöbét, semmi jót sem sejtetett. A fiatal Árnyvadász igyekezett megőrizni a hidegvérét, de érezte, ahogy hevesen lüktető szíve kétszer olyan gyors tempóban emelgette a mellkasát. Próbált szép dolgokra gondolni, mint például egy walesi napfelkeltére, de még ez sem volt képes lenyugtatni, és csak még inkább feszélyezetté vált a gondolatra, hogy miatta mindannyian lebuknak majd. Hiszen még csak most sikerült helyre tennie a Lilyvel való kapcsolatát, egyszerűen nem volt fair az időzítés!
- Will, kérlek ne most! – Charlotte tekintélyt parancsoló hangja valamelyest lenyugtatta a fiút, így egy gyors fejrázást követően, keresztbe font karokkal vette fel szokásos álarcát. Mintha nyakon öntötték volna egy tál jeges vízzel, az érzelmei ráfagytak az arcára, hűvösen tükröződtek angyali vonásain. - Menj fel, és csinálj valami hasznosat!
   Csinálj valami hasznosat. Will ajkai elnyíltak, tettetett ellenkezése már ott csücsült a szája szélén, végül mégsem mondott semmit. A homlokán megjelenő verejtékcseppek lassan folytak végig az arca mentén, az izmai megfeszültek, valahányszor magába szívott egy újabb adag, friss levegőt. Gabriel megvető pillantásaitól úgy érezte, meztelenül állt a többi nephilim előtt, és egy röpke másodpercre eljátszott a gondolattal, hogy lesütött szemekkel végignéz az öltözetén.
- Charlotte… - tisztában volt vele, hogy a londoni Intézet vezetője mire gondolt, de amennyire csak tőle tellett, elnyújtotta a perceket, ezzel időt nyerve nem csak magának, de Lilynek is. Túl feltűnő lett volna, ha parancsszóra ugrik, akár egy idomított eb. Pedig szíve szerint már abban a pillanatban felrohant volna az emeletre, amikor meglátta az összegyűlteket. Valami nem stimmelt az öltözetükkel, a hozzáállásukkal, a létszámukkal. Túl kevesen voltak ahhoz, hogy a gyilkost keressék.
- Nem hallottad, mit mondtam? – Charlotte Branwell tekintete tüzes vasként égette a fiú szemeit, égszín íriszei pislogás híján hamar elhomályosodtak, apró tűhegyek milliói szurkálták a szemgolyóit. Gabriel kárörvendő mosolya kiszélesedett, jobb tenyerét a szája elé emelve, a markában fojtotta el hangos nevetését. Végül az apja volt az, aki egy torokköszörüléssel elejét vette a fiú jókedvének. - Beszélnem kell a Tanács tagjaival, mert fontos ügyben érkeztek hozzánk.
  Charlotte beszívta az alsó ajkát, nyelve végigsiklott a kicserepesedett bőrön. A nő tenyerei ökölbe szorultak, magatehetetlenül lógtak az oldala mentén, akár két ütésre kész buzogány. Willnek semmi kétsége sem volt felőle, hogy a látogatók bejelentés nélkül jelentek meg az ajtóban, de fogalma sem volt róla, honnan tudhatták meg a titkukat, amikor annyira figyelmesek voltak. Lily nem hagyta el az Intézetet, ők nem meséltek senkinek, és egyetlen váratlan látogatót sem fogadtak, amíg el nem bújtatták a lányt. Lily olyankor mindig a konyhai éléskamrában vagy Will szobájában időzött. Könyveket olvasott, vagy fényképeket készített az apróbb berendezési tárgyakról és azok sziluettjeiről, esetleg besegített az ételek elkészítésében. Egyszer Will rajtakapta, hogy rendet rakott a könyvespolcán és megragasztotta az egyik szakadt borítású mű gerincét. Az emlék hatására megremegett a szája, de szerencsére ezt a botlást senki sem vette észre.
- Rendben – suttogta összeszorított fogakkal, persze csak is a hatás kedvéért. Ajkai egyetlen vékony vonallá préselődtek, élénk színük fokozatosan kifakult, ahogy az utolsó csepp vér is kiszökött belőlük.
  Végül egy szeszélyes kilépő mellett döntött. Egy gyors hátraarc után sietős, mégis visszafogott léptekkel indult meg az emelet irányába. Kettesével, sőt, hármasával szedte a lépcsőfokokat, nem bajlódott a korláttal. Egyetlen másodpercet sem akart elvesztegetni, mert félt, a könnyelműség ezúttal végzetes hiba lett volna a részéről.
- Will? – Jem hangja közvetlenül a háta mögül érkezett, és bár már csupán csak két ajtó választotta el a padlizsán szobától, a lábai gyökeret eresztettek. Nem mozdult, mert nem tudott megmozdulni. Alig telt bele pár röpke másodpercben, parabataija már mellette is volt, fakó kezeivel kérdően fordította maga felé az Árnyvadász testét. Will megadta magát, lehajtott feje azonban egy másodpercre sem emelkedett fel a padlóról. – Mi történt?
   Jem hangja fáradt volt, a szeme alatt éktelenkedő sötétlila karikák elárulták, hogy keveset aludt az éjszaka. Mindig letisztult öltözete ezúttal gyűrött volt, a szíve fölötti részen egy jókora, bebarnult folt díszelgett. Will elhúzott szájjal bámulta a beszáradt vércseppet, de amikor szólásra nyitotta az ajkait, barátja esdeklő pillantása eltérítette eredeti céljától. Szó nélkül hagyta a fiú betegségét és az egyre gyakoribb tüneteket, helyette egy másik, legalább ugyanekkora prioritást élvező probléma megoldásán kattogott az agya.
- Segítened kell Charlottenak elvonni az Árnyvadászok figyelmét, amíg én kimenekítem Lilyt – kérte végül. Jem arcán átsuhant egy megfejthetetlen érzelem, Will úgy gondolta az aggodalom és a tettvágy viaskodott egymással a fiú mellkasában. Jem és Lily barátsága már nagyon sok mindent túlélt, természetes volt, hogy a fiatal Árnyvadász mellette akart lenni, de valakinek őrt kellett állnia és feltartóztatnia az ellenfeleket, ha eldurvultak volna a dolgok. Will gyorsan megrázta a fejét, pár hosszabb, kunkori tincs a szemébe hullott az esetlen mozdulat hatására.
- Hányan vannak? – kérdezte érdeklődően. Egyetlen pillanat elég volt ahhoz, hogy a törődő barát helyét felváltsa a cselekvésre kész harcos. Ujjaival rászorított a jáde bot tetejére, a pálcába rejtett penge felsértette a padlót, amikor a fiú véletlenül aktiválta a szerkezetet.
- Csak ötöt számoltam, plusz Benedict és az a nyamvadt Gabriel – amint kimondta a nevét, a torkából felszínre szökött egy állatias hörgés. Eddig sem rajongott a fiatalabb Lightwood fivérért, de ezek után egyenesen a halálát kívánta. Will biztos volt benne, hogy ő riasztotta az apját, aki minden befolyását kihasználva, Charlotte nyakára küldte ezeket a koloncokat. - Nem a gyilkos miatt jöttek, ahhoz túl kevesen vannak.
- Tisztában vannak vele, hogy rejtegetjük, csak nem akarják kijátszani az ütőkártyákat – Jem keserűen ízlelgette a szavakat, Will beleegyező bólintása csak még inkább elszomorította. Bár már ezerszer eljátszott a gondolattal, hogy egyszer rájuk rontanak és elcibálják őket Alicante démontornyokkal védett városába, felkészületlenül érte a váratlan fordulat. Nem tudta, hogyan menthette volna meg a barátját – mind a kettőt. Jem tisztában volt vele, hogy Will nem bírta volna ki, ha elviszik Lilyt, hogy bármit megtett volna azért, hogy megmentse, hogy nem számolt volna a következményekkel, még a poklot is felforgatta volna érte. A fiatal Herondale ugyanis hajlamos volt az életével játszadozni, valahányszor felülkerekedtek rajta az érzelmei.
- Nem hagyhatjuk… - hogy megöljék. Will ajkai képtelenek voltak megformálni a szavakat, mert azok túl valóságosak lettek volna, ha hangosan is kimondta volna őket. Jem megszorította a fiú vállát, megpróbálta megnyugtatni, biztatni és levenni róluk az ólomsúlyú terheket, de mint azelőtt soha, akkor sem járt túl nagy sikerrel. Bár a fiatal Árnyvadász izmaiból eltűnt a görcsösség, a félelem kiolthatatlan lánggal csillogott égszínű szemeiben.
- Menj, megteszek minden tőlem telhetőt – Will lehajtotta a fejét, bal tenyerét a tarkójára simítva, beletúrt éjszínű fürtjeibe. A tüdejéből kiszakadt a megfáradt levegő, helyére új és frissítő került, a gondolatai mégsem tisztultak ki.
  Mire észhez tért, Jem már messze járt. A seszínű fiú léptei dupla visszhangot vertek, az Intézet falai felerősítették őket, mintha ezzel akarták volna észhez téríteni a gondolataiba temetkező nephilt. Will gyors és határozott mozdulatokkal közelítette meg Emily szobáját, kopogás nélkül nyitott be a lila helyiségbe.
  Lily elnyílt ajkakkal kapta fel a fejét, a kezei reszketeg nyúltak a levetett ruhái után, az orcái kipirultak, amint meglátta a küszöbön toporgó fiút. Will beszívta az alsó ajkát, a torka kelletlenül nyelte le a levegőt, az ádámcsutkája megugrott a szemei előtt kibontakozott látványtól. Nem ez volt az első alkalom, hogy póló nélkül látta az ifjú Penhallow lányt, de ez a Lily egy teljesen új személyiség volt, egy teljesen új gondolkodással, más értékrenddel, más emlékekkel. Őt még nem hódította meg, és ezúttal sokkal kedvesebben akarta, mint legutóbb. Nem vadságra, hanem gyengédségre vágyott.
  A fiú elfordította a fejét, a szája szélén kaján vigyorral szemlélte a padlódeszkák repedéseit. Az egyiket még az ő hibájából szenvedte meg a fából készült burkolólap. Az emlék hatására csak még inkább zavarba jött.
- Azonnal el kell tűnnünk innen! – megköszörülte a torkát, a jobb kezét a szemöldökéhez emelve, megvakarta azt. Lily sietősen kapta magára a sötétbarna trikót, a reggeli zuhanytól csatakos haját egy törölközővel tekerte a feje tetejére.
   Amikor reggel felkelt és az oldalára fordult, egy pillanatra nem tudta eldönteni, az éjszaka valóban megtörtént-e, vagy sem. Hogy Will karjaiban aludt-e el, vagy sem. Hogy komolyan kimondta-e az érzéseit, vagy sem. Most, ahogy az elé tornyosuló fiú vonásait mustrálta, már biztos volt benne, hogy nem csupán a képzelete játszadozott vele. Will szemei alatt halovány, lilásszürke karikák éktelenkedtek, eltorzítva bőrének természetes színét. Lily elhúzott szájjal sétált közelebb hozzá, majd egy hatalmas levegővételt követően a fiú álla alá nyúlt vékony ujjaival. Többé már nem akart meghátrálni, hiszen kész volt küzdeni. A fürdőszobában már többször is lejátszotta a soron következő beszélgetést, ám remélte, hogy a valóságban nem lesz olyan borzalmas, mint a langyos víz ölelésében. Nem akart veszekedni, nem akarta, hogy Will letagadja a gondolatait, az érzéseit…
- Mi történt? – kérdezte inkább, hogy valamelyest lenyugtassa mind a saját, mind a fiú idegeit. Még nem állt készen arra, hogy ajtóstul rontson a háznak.
- Gabriel és egy csapat Árnyvadász kint várnak a bejáratnál, és hidd el nekem, hogy nem reggelizni jöttek – Lily kezei visszaestek az oldalához, elkerekedett szemekkel és eltátott ajkakkal meredt az előtte ácsorgó fiúra. A szíve hevesebb ütemre kapcsolt, már szinte kiesett a helyéről, mintha azt hitte volna, hogy egy jó ritmusban elkapott dobbanástól kiszakadhat a mellkasából. A lány teste összerándult, a vére minden egyes négyzetcentiméterbe elszállította a tompa ütemet, úgy érezte, a szíve osztódásnak indult és egyszerre vert a lábujjaiban, a combjában, az oldalában; mindenhol.
- Gabriel? – bár Lily ajkai nyíltak el, a szavak Cecily hangján érkeztek a napvilágra. Will és Emily egy személyként fordultak a fiatal lány felé, aki a szemét dörzsölgetve, egy száll hálóingben sétált ki a szobájából. Hosszú, fekete haja kócos kontyban pihent a feje tetején, íriszeiben még ott pihent álmának tagadhatatlan aromája. Kétség sem fért hozzá, hogy abban a pillanatban kelt fel. Talán épp miattuk, bár Lily úgy gondolta, nem csaphattak túl nagy zajt, tekintve, hogy szinte semmit sem beszéltek a fiúval.
- Cecily – Will fejében alig egy másodperc alatt összeállt egy ingatag lábakon álló, ámbár kivitelezhető haditerv, és amikor kimondta a húga nevét, már tudta, hova és hogyan menekíti ki Lilyt -, tüntesd el a cuccait, rakd be őket a szekrényekbe és zárd rájuk a kulcsot, vagy vidd el magadhoz… - Cecy értetlenkedve, de némán hallgatta bátyja utasításait, ezúttal ellenállt a kísértésnek és nem ellenkezett. A bűntudat lakatot tett az ajakira, összepréselt szája egyetlen halvány rózsaszín, már-már fehér vonallá változott. Kimérten bólintott. - Sophie mindjárt jön és segít a takarításban.
  Will öles léptekkel, kapkodón indult el a szobája felé, a lépcső irányába, de Lily egy tapodtat sem mozdult, felvont szemöldökökkel meredt a szétszórt fiúra. Az idősebbik Herondale csak méterekkel később vette észre, hogy egyedül maradt, akkor azonban olyan vehemensen fordult hátra, hogy a lány örült, amiért nem volt a közelében.
- Hol jutunk ki? – kérdezte, kezével a fejére tekert törölköző szélét piszkálgatta, míg végül le nem esett a földre. A tompa puffanás elhalt a lány szívének heves dobogása mellett, Emily kíváncsi lett volna rá, vajon mások is hallották-e a szélsebes ütemet.
  A lány haja vizesen hullott a vállára, egy-két helyen kócos hullámok vegyületek az egyenes tincsek közé. Will valamivel lassabban sétált vissza mellé, hatalmas, bőrkeményedésekkel borított tenyerét a lány vállára tette, de Lily a másodperc töredéke alatt lerázta magáról. Ott állt, félig a gondolataiba zuhanva, és hirtelen nem tudta, a félelem vagy a hitetlenkedés kötötte-e gúzsba az izmait.
- Csak bízz bennem, megoldom – suttogta az Árnyvadász fiú, ujjai a lány ujjai után kutattak, és amikor megtalálta őket, szorosan összefonta a sajátjaival, eggyé olvasztva a kezeiket. A lelki társadat egy olyan szoros kötelék fűzi hozzád, aminek az elvágásához egy örökkévalóság is kevés lenne. Lily vett egy mély levegőt, hagyta, hogy az oxigén átjárva a testét, feloldozza a béklyóit, végül Willre emelve csokoládészín szemeit, egy halvány mosoly kíséretében rászorított az ujjaira, tudatva a fiúval, hogy az életét is rábízta volna. - Megígértem, hogy megvédelek.
  Cecily időközben már nekilátott a pakolásnak, Lily könyvei, fényképei és ruhái mind új helyre költöztek. A meghittségbe burkolózó páros egy biccentéssel köszönt el a lánytól, megnyújtott léptekkel siettek az Intézet nyugati szárnya felé. Már majdnem maguk mögött hagyták a lépcsőfordulót, szinte érezték a szabadságot, a szikrát, ami felélesztette bennük a reményt, amikor egy gúnyos hang és annak pökhendi tulajdonosa az útjukat állta.
- Hova ilyen sietősen, Herondale? – Gabriel Lightwood a csípőire csapta a kezeit, felsőbbrendűen magasodott Will felé, aki finoman, mégis erélyesen tuszkolta a háta mögé Lilyt. A lány körmei belevájtak a fiú vállába, ahogy megpróbált ellenszegülni az akaratának, de az Árnyvadász túl határozott és erős volt ahhoz, hogy legyőzhesse. Az ajkába harapva várta a fejleményeket, miközben a kezét Will övére csúsztatva, kivett a rajta lévő tokból egy apró kést. Már rengetegszer fogta a kezében ahhoz, hogy tisztában legyen vele: igencsak veszélyes volt. Ennek ellenére tudta, hogy a gyakorlópengével nem ejthetett halálos sebet az ellenfelén.
- Tűnj az utamból, te szemétláda! – vicsorogta a fiú, a szájából apró, átlátszó cseppek hullottak a padlóra, a levegőben egytől-egyik megcsillantak a nyálcseppek. Lily megpróbálta lenyugtatni Willt, rávenni, hogy tegye félre az indulatait és inkább mérje fel az esélyeiket, de hiába suttogott a fülébe, mintha a falnak beszélt volna.
- Te szabadon elmehetsz, de ő marad! – Will fenyegetően emelte maga elé a kezeit, de Gabriel egy gunyoros szemforgatással lerendezte a fiú próbálkozását. Lily érezte, ahogy a hallottakra megfeszültek az izmai, így egy lemondó sóhaj kíséretében rájött, hogy neki kell kitalálnia a B tervet, ugyanis a fiú képtelen volt tiszta fejjel gondolkozni.
   Lily óvatosan kilesett Will háta mögül, majd a nadrágjának hátsó részébe csúsztatta a pengét, gondosan ügyelve rá, hogy a Lightwood fiú még véletlenül se szúrja ki. Ez volt a második alkalom, hogy szemtől-szemben álltak egymással, és amikor a lány észrevette a fiú szemeiben csillogó dühöt, tudta, hogy Gabriel is pont arra az éjszakára gondolt. Arra, amikor megmentette őt a vámpíroktól és nem sokkal azután végigkergette London utcáin. Ha Will nem lépett volna közbe, biztosan megölte volna.
  Gabriel kezei a lány csuklójára tekeredtek, aki egy másodpercig meglepettséget színlelt, végül egy jól irányzott ütéssel a fiú gyomorszájába ütött. Gabriel torkából egy állatias hörgés tört utat magának, fogcsikorgatva kapott Lily után, aki kikerülve a fiú esetlen, fájdalomtól torz mozdulatait, újabb csapást mért rá, ezúttal a tarkójánál. Will csak ekkor eszmélt fel, elkerekedett szemekkel, büszkeségtől dagadó mellel figyelte, ahogy egykori barátnője lesújtott az egyetlen személyre, akit mélységesen megvetett. Igaz, hogy Gabriel is jó harcos volt, azonban az, hogy nem tisztelte az ellenfelét, mi több, egyenesen lenézte és alábecsülte, előnyt jelentett a lány számára.
   Lily karja egyenesen Gabriel állának feszült, az ujjai között szorongatott kés felsértette a fiú bőrét. A lány lihegve, kissé szaggatottan vette a levegőt, ha Will nem sétált volna mellé, és nem fejtette volna le a pengéről a kezét, talán ténylegesen megvágta volna a Lightwood fiút.
- Gyere! – Lily alig észrevehetően bólintott, egy másodpercnyi hezitálás után a fiúéba simította a tenyerét és kézen fogva, egymást segítve indultak el a céljuk felé. Gabriel azonban nem hagyta ennyiben. Négykézlábra emelkedve, lecsatolta magáról az övét, és kiszedett belőle két dobócsillagot, melyek közül az egyiket egy könnyed, de kimért mozdulattal az Árnyvadászok felé hajította. Egyenesen Lily lapockájának csapódott, a lány egy hangos kiáltással esett a földre, amikor a hirtelen sokk hatására elvesztette az egyensúlyát. Will hátrakapva a fejét, még épp időben vette észre a felé közeledő fegyvert, csupán egy másodpercen múlott, hogy ki tudta kerülni.
- Csak egy szavamba kerül, és utánam jönnek – üvöltötte Gabriel. Időközben teljesen felállt, az ujjai között újabb csillagok vártak arra, hogy eldobja őket. Will leguggolt Lily mellé, fél szemét az Árnyvadászon tartva, kihúzta a lány hátából az éles pengét, melynek széle elszíneződött Lily skarlátszín vérétől.
- Menj a szobámba, nézz be az éjjeliszekrényem fiókjába! – suttogta parancsolóan, ellenkezést nem tűrő hangnemben. Lily már épp szólásra nyitotta a száját, amikor Will belé fojtott minden egyes felszínre kívánkozó kifogást; segített neki felállni. Gabriel másodpercről másodpercre egyre közelebb került hozzájuk, Will a kezeiben tartott véres dobócsillaggal várta, hogy megfelelő távolságba érjen és késként használva, támadásba lendülhessen.
- Nem hagylak itt ezzel a pszichopatával! – replikázta a lány, amint megtalálta a hangját. A torkát köszörülve, csípőre tett kezekkel és összepréselt ajkakkal tiltakozott a szétválás ellen.
- Ígérem – Will hangosan sóhajtott, látszott rajta, hogy nem tudta, mit kezdjen a lány makacsságával. Egy része örült, hogy Lily minden egyes sértése ellenére megbocsátott neki, hogy képes lett volna ott maradni vele, még annak ellenére is, hogy a Klávé emberei közvetlen alattuk beszélgettek, és semmi garancia sem volt arra, hogy a következő másodpercben nem döntenek úgy, hogy átnézik az emeletet. A fiú másik fele azonban halkan szitkozódott, a kezei megremegtek a gondolatra, hogy a sors pillanatokon belül megismételhette önmagát. Hogy nem tudja majd megvédeni azt, akit szeret, hogy miatta hal meg valaki, aki fontosabb a számára, mint a saját élete. Gyengéden magához húzta a lányt, egy erőteljes csókot nyomott a szájára, majd eltolva magától, kérlelően nézett azokba a szeretettől csillogó szemekbe. - Ígérem, utánad megyek, de nem tudok egyszerre rád is, és magamra is figyelni.
  Emily sután bólintott, nedves haja az arcára tapadt, de nem vesződött azzal, hogy a helyére igazítsa. Egy másodpercnyi hezitálás után hátat fordított a fiúnak és egyedül hagyta. Megpróbált pozitívan gondolkozni, csak a jó dolgokra, a csókra, ami még mindig ott égett az ajkain. Bal kezével végigsimított a száján, szipogva nyelte le a torkában növekvő keserű gombócot, ami úgy fojtogatta, mint egy nyaka köré tekeredett kötél. Befordult a folyosó végén és egy erőteljes rántással kinyitotta Will szobájának ajtaját.
   Mindeközben a fiú elhajította a dobócsillagot, ami bár nem talált célt, még így is beleállt Gabriel vállának jobb felső részébe. A fiatal Lightwood fiú, akár egy dühös bika, aki előtt túl hamar lengették meg a vörös posztót, irdatlanul rontott rá Willre. Gabriel kezei a fiú dereka köré csavarodtak, egy emberként estek a padlóra, átadva magukat a gravitáció legyőzhetetlen erejének. Will reménykedett benne, hogy Lily nem hallotta meg őket, hogy Charlotte és Jem képesek lesznek elterelni az aulában várakozó Árnyvadászok figyelmét, de imái ezúttal nem találtak meghallgattatásra. Pillanatok alatt elözönlötték a lépcsőt, már a fordulóban jártak, amikor lelökte magáról Gabriel testét.
- Arra ment! – kiáltotta Gabriel Lightwood, de még mielőtt folytathatta volna, Will egy jobb egyenessel elhallgattatta. A fiú öklének minden egyes bütyke belemélyedt az arcába, csont ért csontot, mire Gabriel állkapcsa kiugrott a helyéről. Charlotte elszörnyedve indult meg a különös kettős felé, hogy minél hamarabb szétválaszthassa őket; sikertelen. Gabriel reakciója túl nyers és túl ösztönös volt ahhoz, hogy az apró termettel megáldott nő legyőzhesse az izmaiban szunnyadó nyers erőt.
- Ki foglak csontozni, akár egy döglött korcsot – sziszegte Will, ahogy elhajolt egy bal horog elől. A testére rajzolt éjfekete minták kecsessé tették a mozdulatait, kiegyensúlyozottá a lépteit, élessé a füleit. A másodperc tört része alatt Gabriel háta mögé került, és egy egyszerű fogással – bal keze a nyaka köré tekeredett, jobb keze kócos fejének legtetején pihent, egyfajta satuba fogva a fiút -, meggátolta őt a szabad mozgásban.
- Hát hogyne – nyöszörgött. A Lightwood fiú szájában felgyülemlett vér hangos öklendezések árán hullott alá Will cipőjének orrára. A fiatal Herondale fintorogva rántott egyet az Árnyvadászon, aki erre dühösen fújtatott. Gabriel képtelen volt belátni, hogy vesztett, ahogyan azt sem tudta feldolgozni, hogy Will ismételten megszégyenítette őt egy csapat Árnyvadász előtt, pont úgy, ahogy kiskorában is. Hálát adott az égnek, amiért az apja Lily után ment, és nem látta esetlen mozdulatait. A szégyentől kipirultak az arcai. - Amint végignézted az áruló nyilvános kivégzését, már nem lesz ekkora szád.
- Te nyomorult… - Will kivette Gabriel övéből a fiú kisméretű kardját, és a torkához emelte, de akkor egy ismerősen erőteljes, mégis törékeny kéz megfagyasztotta a mozdulatait. Jem lefeszítette az ifjú Herondale ujjait a csiszolt markolatról, a penge hangos puffanással esett le a földre, és a hűvös hangtól mind Gabriel, mind Will összerezzentek.
- Will! – Charlotte hangját elnyomta a fiú fülében zubogó vér, a szíve oly hevesen pumpálta a vörös folyadékot, hogy Will úgy érezte, bármelyik pillanatban képes lett volna szétrobbanni a teste, a benne felgyülemlett nyomástól. A végtagjai bizseregtek, a feje lüktetett és a mellkasa olyan gyorsan mozgott fel és alá, hogy a bordái belevájtak a bőrébe.
  A folyosó végén ritmustalan léptek kreálta zaj és egy tiltakozó nyöszörgés kánonja töltötte be a teret, és ahogy egyre közelebb értek a verekedők körül lézengő Árnyvadászokhoz, fokozatosan hangosabbá és hangosabbá vált. Will próbálta kizárni, egyszerű háttérzajjá változtatni a mögötte kialakult zűrzavar hangját, de végül mégsem bírta ki, hogy ne nézzen oda.
 Lily haja néhol már egészen megszáradt, a tincsek végei egytől-egyig felkunkorodtak, míg sötét felsője nedvesen tapadt sápadt bőrére. Az őt ráncigáló, vörös hajú, szeplős Árnyvadász tenyereit pirosra színezte a lány vére, amitől csak még hátborzongatóbbá vált a fiú szemei előtt kibontakozó esemény. Elkapták, és ő nem tudta megmenteni. Nem tudta betartani az ígéretét. Talán, ha vele ment volna, ahelyett, hogy itt szerencsétlenkedett, most nem kerültek volna ekkora pácba. A lány nem nézett rá, lesütött szemeivel a padló matt felületét mustrálta. Az arca ugyanolyan fehér volt, mint Jemé, vagy Cecilyé, amikor átlépte az Intézet küszöbét, ajkai résnyire szűkítve vesztették el barack színű árnyalatukat. Olyan volt, akár egy élő kísértet.
- Megöllek, az életemre esküszöm, hogy megöllek! – Will káromkodásait, és üresnek hitt fenyegetéseit elnyelte a hat fős tömeg morajlása. A legtöbben hitetlenkedve, mások felháborodva sutyorogtak egymással. Senki sem akarta elhinni, hogy az áruló ismételten felbukkant. „Lehet, hogy ő áll a gyilkosságok mögött… aki egyszer elzüllött, képtelen visszatalálni a helyes útra.” Will legszívesebben leüvöltötte volna a szőke Árnyvadász lány fejét, aki képes lett volna mindent Emilyre kenni, de Jem egy jól időzített torokköszörüléssel visszatérítette a valóságba. El kellett fojtania az érzelmeit, mert egyetlen rossz mozdulat, fintor vagy megjegyzés mindannyiuk életét veszélybe sodorta volna.
- Mivel magyarázzák Emily Penhallow jelenlétét? – kérdezte egy nyurga, tekintélyt parancsoló férfi, akinek mogyoró szemeiben értelem és intelligencia csillogott. Lily még a neve hallatán sem emelte fel a fejét, szüntelen egy épkézláb terven törte a fejét, de az isteni szikra túl sokáig váratott magára. Nem akarta bajba keverni a barátait, nem akarta halálra ítélni őket, azért, mert Will szobájában elbizonytalanodott. Pedig a fiú terve olyan egyszerű volt! Csupán ki kellett volna másznia az ablakon a fiókba rejtett kötél segítségével. Azonban, amikor meglátta az éjjeliszekrényen pihenő fényképet, egy halovány emlékfoszlány andalító simogatása maradásra ösztökélte.
- Egyszerű, itt lakik – Gabriel hangja visszarángatta őt a valóságba.
- Hazudik – replikázta. Felszegett fejjel nézett farkasszemet az őt bámuló nephilekkel. Az egyikük, aki nem is olyan régen szemrebbenés nélkül ráfogta az Alvilágiak ellen elkövetett merényletek bűnét, most zavartan figyelte az eseményeket. - Csak ma érkeztem. Beszöktem a konyha ablakán, és amikor végigfutottam a folyosón, beleütköztem Willbe. Akkor talált ránk Gabriel. Azonnal elfutottam – Lily hangja egyenes volt és kimért, mellőzve bármiféle gyengéd vagy bosszús érzelmet. Megpróbált lelketlennek tűnni, olyasvalakinek, akinek már semmit sem számítottak az őt védelmező emberek, akit csupán önös érdekek vezéreltek. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy megmentse őket. A tőmondatoknak hála mindenki megértette, senki sem feltételezte róla, hogy mellébeszélt, vagy ha mégis, akkor még nála is jobb színészeknek bizonyultak. Vett egy mély levegőt, feszülten, mégis laza izmokkal várta a többiek reakcióját.
- Egy szavát se higgyék el, csak a szeretteit védi! – Gabriel kétségbeesetten próbálta rávezetni az Árnyvadászokat az igazságra, és bár többen is helyeseltek, a mogyoró tekintető férfi még csak figyelemre sem méltatta. Adrien Whitelaw egy érdeklődő pillantással biztatta a lányt, aki erre – egy halk nyelést követően – beszélni kezdett.
- Ha érdekelne ebből az Intézetből bárki is, maguk szerint gyáván elfutok és hagyom, hogy kiverjék egymásból a szuflát? – kérdezte, miközben a kezeivel megvetően intett először Will, majd Gabriel felé. Felszegett álla pökhendivé, fölényeskedővé tette a kisugárzását. Mint akit hidegen hagyott bárki más, mint akit nem érdekelt senki, csupán önmaga és az, amit abban a percben jónak látott. Úgy viselkedett, mint egy kitaszított, egy leheletnyit sem jobban vagy kedvesebben. Bűnbánóbban. - Csak a könyvért jöttem.
  Miközben Willre várt, rátalált egy apró, szabályos kocka alakú könyvre, aminek az elején aranyozott betűkkel egy számára ismeretlen költő neve állt, alatta egy ismeretlen nyelv ismeretlen szavaival. Ha valaki megkérte volna rá, hogy fordítsa le, megbukott volna a rögtönzött története, így belül elmormolt egy fohászt, hátha ezúttal is kegyelmet kaphat. Egyszer már sikerült megmenekülnie a halál elől, talán ezúttal is lesz egy angyal, aki őrködve felette, megmenti az életét. Ez a pozitív, ámbár képlékeny gondolat tartotta benne a lelket.
- Egy verses kötet? – Whitelaw hangja kétkedővé vált, ugyanis ő volt az egyetlen, aki észrevette, mit tartott a kezei között, amikor rátörték a bejáratot. Lily megköszörülte a torkát, a szemeiben csupán egy másodpercig tükröződött a félelem.
- Anyámé volt – replikázta felvágott nyelvvel, mint aki még csak hallásból sem ismerte a tisztelet fogalmát. - Most, hogy újra emlékszem rá, szeretném meggyászolni az emlékét.
   Lily és Adrien hosszúra nyúlt percekig néztek egymással farkasszemet, a lány szemgolyói szúrtak, ahogy fokozatosan könnybe lábadtak, elhomályosítva a látását, mégsem hunyta le őket, mert nem akart meghunyászkodni. El kell hinnie, mondogatta magában, mintha ezzel tényleg képes lett volna elhitetni a többiekkel az ingatag talajra épített kifogását. Az okot, amiért az Intézetben tartózkodott. Végül a férfi volt az, aki hamarabb pislogott. Felvont szemöldökökkel fordult az idrisi Árnyvadászok felé.
- Vigyék el!

4 megjegyzés:

  1. Drága szerecsendio!

    Nincs sok idő, mert mindjárt indulnom kell (haza), de mikor megláttam, hogy feltetted a fejezetet, tudtam, hogy el kell olvasnom, és nem mehetek el úgy, hogy ne hagynék magam után valamilyen nyomot. A Néma börtönök c. fejezet miatt gondoltam, hogy előbb-utóbb el fogják kapni a lányt, és mivel már éppen kezdett minden túl rendben lenni, természetes, hogy most kellett beütnie a krachnak, valahogy mégsem számítottam rá, hogy ilyen váratlanul fog mindez történni, persze ez így volt jó. Mikor Willnek Charlotte mondta, hogy tegye magát hasznossá, többször át kellett olvasnom a sorokat, hogy felfogjam pontosan mire gondolhat, pedig tudhattam volna, csak nem akartam elhinni! Jem hozta formáját, és nagyon örülök, hogy meghagyod őt ennek a Willt mindenben támogató jó barátnak. Azért meg még inkább csodállak, hogy képes vagy egy ilyen végülis drámai fejezetbe is humort csempészni. Engem például megmosolyogtatott, ahogyan Will viselkedett Lily szobájában, mikor meglátta alulöltözötten őt. Nagyon szeretem a párosukat, és jó volt látni, hogy ilyen jóban vannak, és ennyire akarnak egymásra vigyázni. Szóval nagyon-nagyon tetszett ez a fele. Gabriel árulása várható volt, mégis utálom őt amiért képes volt kihasználni Cecily naivságát. De végülis megértem, mert csak az apjának akar bizonyítani. Nem irigylem sem őt, sem az Intézet lakóit, nem semmi helyzetbe keveredtek. Lily ügyes volt, ahogyan megpróbálta kivágni a többieket ebből a helyzetből, és mindent magára vállalni, de nem hiszem, hogy az új Inkvizítor és a Klávé többi tagja hinne neki. El sem tudom képzelni mit terveznek vele. A múltkorinál már csak egy nagyobb büntetés létezik: a halál, de remélem, hogy mielőtt az bekövetkezhetne, a többiek kitalálnak valamit, és megmentik a lányt. Mert van egy olyan érzésem, hogy ez egy olyan helyzet lesz, amiből nem tud majd egymaga kiszabadulni, és szüksége lesz a barátai... szüksége lesz Willre. Már alig várom a folytatását ennek a csodálatos történetnek! <3

    Ölel, FantasyGirl

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Édes, drága FantasyGirl!
      Nagyon szépen köszönöm, hogy annak ellenére is írtál, hogy alig volt rá időd, tényleg nagyon sokat jelent, és nem túloztam, amikor tegnap azt mondtam, hogy ezzel felvillanyoztad a délutánom. Igen, többen is mondták már, hogy egy-két fejezet címe túl árulkodó - nem feltétlenül erre a blogra gondoltak, de most itt is igaz lett. A Néma börtönök említése magában hordozta a bajt, amiből Lily képtelen lesz egyedül kivágni magát, hiszen már az első alkalommal sem magának köszönhette. Ez a Prológuson is látszott, és a következő részben is meg lesz említve. Vajon ki könyörült meg rajta? Ki mondta ki, hogy nem ölhetik meg? Van ötleted?
      Hahaha, igen, minden nagyon gyorsan történt, és még szerencse, hogy veled ellentétben Will gyorsan kapcsolt a nő burkolt parancsára. Igaz, hogy így sem tudta megmenteni a lányt, de legalább ott volt az a csók, ami felért egy majdnem búcsúval, nincs igazam?! Jem.. nos, ő már csak ilyen. Ha választania kellene Lily, önmaga és Will között, mindig Willt választaná, még annak ellenére is, hogy Lily nagyon közel áll hozzá. A lánnyal könnyebben megértik egymást, de Will a másik fele, a parabataija.. ez az első számú kötelék. Nem vághattam el, nincs hozzá jogom. Hmmm, humor *o* Most őszintén, ki lehet hagyni ezt egyáltalán, ha Will is szerepel az aktuális fejezetben? Boldog vagyok, amiért ennyire szereted a párosukat, mert én is nagyon szeretem őket.
      Gabriel árulása már a Vérbosszú című fejezetben megkérdőjelezhetetlenné vált, igaz, sokat kellett rá várni, hogy megtalálja a megfelelő alkalmat. Nem akarta elsietni, nehogy megszökhessen. Ha úgy tetszik, hamis nyugalomba ringatta a lányt. Jaj, ne utáld... hiszen ha emlékszel, a gondolataiban ott volt, hogy azt kívánja, Cecily bár ne mondta volna el neki olyan könnyen a kívánt információkat. Egy része nem akarta elárulni.
      Nagyon nagyon szeretlek, köszönök mindent, a csodálatos kommentet és a buzgó támogatást <3
      Kellemes hétvégét!
      Millio puszi Xx

      Törlés
  2. Legdrágább, tehetséges kis szerecsendiom!

    Te jó ég! Az előző részen majdnem elsírtam magam az örömtől, most meg kis híján a szívinfarktus kerülgetett az eseményeket olvasva. Rendesen felpörgetted a dolgokat, az egyszer biztos. Amikor belekezdtem, és Will gyakorlásáról volt szó, egyáltalán nem gondoltam volna, hogy pár percen belül szüksége lesz a képességire. Valamikor sajnos számítani lehetett arra, hogy ez bekövetkezik, és az Árnyvadászok rájönnek, hogy Lilyt itt rejtegették, azonban reménykedtem, hogy egy kicsit több idejük lesz kettesben Will-el. Ennek ellenére, iszonyatosan jó volt olvasni, hogy kibékültek, és újra egy kicsit olyanok, mint régen. Végre nem vitatkoznak, hanem meg merték mutatni, hogy mennyire sokat jelentenek egymásnak. Tényleg lelkitársak - ahogy abban a videóban is - és attól függetlenül, hogy sokszor bántották meg egymást, másnak a világért sem engednék ugyanezt. Jaj, komolyan szükségem lenne egy Will-re.... :')
    Részről részre jobb vagy te lány, és én csak kapkodom a fejemet a részletes, élvezhető és izgalmas párbajjelenetek olvasása közben. Eszméletlen tehetséges vagy, én pedig iszonyú boldog, amiért még biztosan tartani fog egy darabig ez a blog. Csak így tovább, nagyon szeretlek! <33333333

    Rengeteg puszi, Azy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Édes, drága, aranyos Azym!
      Ugye, hogy ugye?! Muszáj voltam felpörgetni a dolgokat, mert ezen kívül már csak 15 fejezet, és vége a blognak. Nem a teljes történetnek, mert tervezek folytatást, viszont a Halálmadár tényleg "mindjárt" a végére ér. Na de nem szaladok ennyire előre... még lesz mit olvasni, és még lesz miért izgulnod. Örülök, hogy minden negatív jelenet ellenére tetszett a rész, és volt, aminek tudtál örülni. Elhiheted, hogy átérzem az örömöd, én is nagyon vártam már - körülbelül a harmadik fejezet óta -, hogy Lily és Will végre kibéküljenek, mert bár a vitáik pörgősek voltak, a szerelmi szál is szép, azt is megérdemlik. Ha tehetném, szereznénk mind a kettőnknek egy Willt, és addig klónoznám, míg végül az összes HCSB tagnak lenne egy.. szép kis karácsonyi ajándék lenne, nem gondolod?!
      Köszönöm, köszönöm és köszönöm! Nagyon sokat jelent, hogy ilyen pozitív véleménnyel vagy arról, amit csinálok, nagyon imádlak és szeretlek <33 Természetesen nem csak ezért! <33
      Kellemes hetet!
      Millio puszi Xx

      Törlés