Sziasztok :)
Hűha... az igazság az, hogy most, hogy átolvastam az epilógust, elfogytak a szavaim. Fogalmam sincs róla, mit kellene mondanom, hogyan köszönhetnék meg mindent, amit tőletek kaptam, mert ha hiszitek, ha nem, ez a történet egy mérföldkő az életemben. Sokat köszönhetek neki.
Épp ezért úgy döntöttem, megmaradok a szokásos: KÖSZÖNÖM!-nél, és majd az utolsó bejegyzésben bővebben kifejtek mindent. Egy hét alatt csak összeszedem magam, nem?
A blogra még két bejegyzés várható: egy díj és egy búcsú, amiben a folytatásról is írni fogok. Remélem itt maradtok velem addig, és nem felejtitek el holnapra, hogy ez a történet valaha is létezett. Nagyon szeretlek titeket <3
Jó olvasást!
Millio puszi Xx
--------------------------------------------------------------------------------
Epilógus
Will tényleg remekül nézett ki fehérben, és ezt Lily sem hagyhatta
figyelmen kívül, hiába fordult el, amikor a fiú lenyomta a padlizsánszín szoba
kilincsét, ezzel feltárva az ajtaját. A lány visszafogott mosollyal köszöntötte
a szerelmét, majd oldalra biccentette a fejét és visszafordult a tükör felé,
ahonnan egy karikás szemű, nyúzott lány nézett vissza rá.
Mindössze két nap telt el a hibridtámadás óta, Lily mégis úgy érezte,
mintha már egy évezrede maguk mögött hagyták volna a Penhallow birtok
megolajozott kerítéseit. Egyszerűen nem találta a helyét az Intézetben
Charlotte nélkül.
- Biztos, hogy nem akarsz maradni? –
Will finoman a lány vállára fektette a kezét. A harctól bőrkeményedéses ujjai
belemartak Lily vállgödreibe, mégsem okoztak kibírhatatlan fájdalmat neki. A
szívét marcangoló gyász eltompított minden fizikai sérülést, amit azon az estén
vagy az azt követő szertartás során szerzett. A fiatal Árnyvadász az alsó ajkát
rágcsálva hajtotta rá az arcát a fiú tenyerére.
- Jól vagyok – válaszolta, jóllehet
olyan gyenge volt a hangja, hogy még önmagát sem tudta becsapni. Nem volt jól.
Hogyan is lehetett volna? A parabataija halálával egy része örökre eltávozott,
mélységesen és áthatolhatatlanul sötét ürességet hagyva önmaga mögött.
A fiú óvatosan a mellkasa felé fordította a fehér, csipkés ruhába
öltöztetett lányt, aki ezúttal szó nélkül hagyta, hogy a fiú az irányítása alá
vonja őt. Látszólag belefáradt abba, hogy szüntelen erősnek mutassa magát.
Will hosszúkás ujjai Emily füle mögé sepertek egy rakoncátlan, hullámos
tincset, amit alig egy órája Sophie göndörített be és fixált egy erős hajlakk
segítségével. A cselédlány kiváló munkát végzett, és Will azt kívánta, bár
belülről is újjáépíthette volna a szerelmét.
- Ott kell lennem – válaszolta
suttogva, mintha minden egyes kimondott szó felsértette volna a torkát vagy az
ajkait. Lily lehajtotta a fejét, így a homloka hozzásimult a fiúéhoz, akinek a
kezei a lány arcán találtak menedékre. Hosszú másodpercekig Lily hüppögése volt
az egyetlen hang, ami áthatolt a némaság pajzsán. Végül Emily torokköszörülése
darabjaira törte a már megrepedt falakat. - Menjünk!
Will összekulcsolta az ujjaikat, úgy sétáltak ki a szobából, majd le az
emeletről. A vékony folyosón, ami a kijárathoz vezetett ezúttal nem csupán az
Intézet Árnyvadászai tartózkodtak, hanem más, Emily számára ismerős és ismeretlen nephilek is. Szemmel láthatóan
mindenki őket várta. Adrien, Lilyék titkos szövetségese is közöttük volt.
Ezúttal fehér öltönyt és elegáns nyakkendőt viselt, a karjába pedig egy vörös
hajú lány kapaszkodott, aki bár ismerős volt a fiatalok számára, még Jem sem
tudta volna felidézni a nevét.
Lily egy halovány, mégis őszinte mosollyal köszöntötte a barátait.
Cecilyt, aki kisírt szemekkel és remegő testtel kapaszkodott Gideon jobbjába, a
szőke fiút, aki még sosem tűnt olyan szomorúnak, mint abban a pillanatban és
Jemet, aki a jáde pálcájára nehezedve segített a cselédeknek.
A szertartást a Csontvárosban tartották, ahogy azt az Árnyvadász
hagyományok megkövetelték. Az összegyűlt nephilek nem csak Gabrielékről
emlékeztek meg, hanem mindenkiről, aki odaveszett azon a zivataros éjszakán,
amikor a hibridek áttörtek a démontornyok áthatolhatatlannak hitt védelmén.
A Csontváros több kisebb parcellából állt, kövekből, melyeket
családnevek díszítettek. Emily csupán egyetlen egyszer járt a halottak
városában és az is olyan régen volt már, hogy az emlékei megfakultak; minden új
volt és szokatlan. Így hát szorosan Will karjába kapaszkodva kerülgette az
egyeletlen talaj gödreit és kitüremkedéseit, míg végül a fiú meg nem torpant,
ezzel őt is megállásra késztetve.
A Tanács ideiglenes vezetője magasba emelte a kezeit és hol jobbra,
hol balra fordult, miközben folyamatosan az életben maradottakhoz beszélt,
pedig igazából a halottakról kellett volna szónokolnia. Emily csalódottan és
egy kicsit dühösen fordult el a tömegtől, miközben megpróbálta teljes egészében
kirekeszteni a férfi üres szavait, pedig a szíve mélyén tudta, hogy ez így volt helyes. A temetések kivétel nélkül, mindig a hozzátartozók bánatának enyhítését szolgálta.
A lány tekintete több ismerős néven is megakadt, többek között a Herondale, Branwell és Penhallow feliratok hökkentették meg.
Kislányként fel sem tűnt neki, hogy a szülei milyen közel kerültek a
barátaikhoz. Azokhoz az emberekhez, akiknek a gyermekei vagy unokái a lány
életében is kitüntetett szerepet kaptak.
- A haláluk hősies volt, hát
emlékezzünk rájuk úgy, mint az igazi hősökre – az utolsó mondatok visszhangot
vertek a kemény falon, amitől Emily ujjai ösztönösen ökölbe szorultak. A lány
körmei mélyen belevájtak a puha bőrbe, de a hibridek karmaival ellentétben ezek
nem szabdalták fel a tenyerét, csupán tompa fájdalmat okoztak. Lily látása
elhomályosodott, ahogy a szónok felé fordította a fejét, és hirtelen azon kapta
magát, hogy bár csupán csak egy bizonytalan lépésnyit, de azért közelebb sétált
a férfihoz. Le akarta üvölteni a fejét a sok ostobaságért, amiket megformáltak az ajkai.
Ő nem tudta, hogyan haltak meg a barátai. Ő nem volt ott, amikor
Charlotte fegyverek és rúnák nélkül lement a konyhába egy pohár vízért, és az
egyik bestia kitépte a szívét. Ő nem volt ott, amikor Benedict elmetszette
Gabriel torkát, nem látta a fiú haláltusáját. Egyik sem volt hősies.
- Nyugalom – Will megszorította a lány
csuklóját. A tompa fájdalom pillanatokon belül észhez térítette Emilyt, aki
elkerekedett, könnyes szemekkel fordult a fiú felé. - Ne rendezz jelenetet!
A fiatal Penhallow egy suta bólintással jelezte, hogy megértette, amit
Will kért tőle, majd visszalépett az Árnyvadász oldala mellé és csöndben
végighallgatta a férfi ódáit egy olyan harcról, ami szerinte elkerülhetetlen
volt, és amiben hősiesen helyt álltak a legjobb harcosok. Emily kíváncsi lett
volna rá, ki sulykolta belé a szavakat, mert őszintén kételkedett benne, hogy
egy épeszű nephil így gondolt volna vissza egy csatára, amit a Klávé
elvakultsága szült. Amit nem mellesleg az Alvilágiak segítségével vívtak meg.
Végül a férfi abbahagyta a beszédet, és a jobb kezével végigsimított
minden egyes koporsó szélén. Megáldotta a halottakat, a csontjaikat.
- Üdvözöllek, s búcsúzom – Cecily sírva
hajolt az élettelen, hullaszínű Gabriel fölé. A lábai összerogytak az utolsó
métereken, így csupán Jemnek köszönhette, hogy nem ütötte be a fejét a kemény
koporsóba. Lily sajnálkozva figyelte a szemei előtt kibontakozó jelenetet.
Semmi kétsége sem volt felőle, ha Will feküdt volna abban a rúnákkal díszített
ládában, ő sokkal mélyebbre süllyedt volna.
Miután Jem összeszedte a darabjaira hullott lányt, Will is lerótta a
tiszteletét a számára kedves Árnyvadászok előtt, hogy aztán csatlakozhasson a
testvéréhez. Lily egy része megkönnyebbült, amiért egyedül maradt, még ha a
nephilek nem is tűntek el a közeléből. Az, hogy senki sem foglalkozott vele,
hogy senki sem aggodalmaskodott a közelében, igazi felüdülésnek számított.
- Élj, de nyugodj bátyám, már vár az
öröklét – Gideon szomorúan seperte ki a szemgödréből a benne megülő
könnycseppeket. Az ujjai remegve érintették meg Gabriel testét. Lily még a
szőke fiú háta mögül is tökéletesen rálátott a legfiatalabb Lightwoodra, akinek
a torkán egy ocsmány, nyílt seb éktelenkedett. El sem tudta képzelni, milyen
érzés lehetett valakinek úgy álomra hajtani a fejét, hogy tudta: a saját apja
ölte meg azt, aki a világot jelentette a számára. Mert bár sokat veszekedtek, a
Lightwood fiúk sosem árulták el egymást, végül mindig egy oldalon, egymás hátát
védve harcoltak.
Amikor Gideon kifordult a koporsók alkotta körből, megveregette Lily
hátát és elsuttogott neki egy fájdalom ittas sajnálomot. A lány viszonozta a
fiú figyelmes gesztusát.
- Míg a halál el nem választ engem s
tenmagad – suttogta Charlotte arca fölé hajolva. Nem sírt, még csak nem is
könnyezett, mintha az elmúlt napokban már minden cseppet elhasznált volna,
pedig a szívébe markoló keserűség tudatta vele, hogy a gyász még igenis
létezett. Mert a fájdalom mindig jelen volt, sosem tűnt el véglegesen. Csak
időt ajándékozott az elveszetteknek… megkegyelmezett, hitegetett és reményt adott,
amit aztán újra és újra elvett, egyre kegyetlenebb és kíméletlenebb eszközöket
használva.
- Gyere! – Will a semmiből bukkant fel
a lány mellett, akit olyan váratlanul ért a fiú jelenléte, hogy összerezzent,
mint akinek nem volt teljesen tiszta a lelkiismerete. Emily a nyakában lógó
medalionhoz kapta a kezét, miközben hol jobbra, hol balra nézett. Senki sem
vette észre a hirtelen, kapkodó mozdulatot, amivel leleplezhette volna Magnust
vagy a többieket. Mindenki a saját halottaival törődött. Egy megkönnyebbült
sóhaj hagyta el a torkát, ahogy rájött, még senki sem fedte fel a titkukat.
Azt, hogy ellopták a Fehér könyvet, és hogy náluk volt az ametiszt nyakék, amit
még a Tündérek készítettek, és amire annyira vágytak a Néma Testvérek.
- Nem akarom elhinni, hogy már nincs
többé – suttogta végül, miközben Will finoman a kijárat felé taszigálta.
Útközben elhaladtak a Penhallow család sírhelye mellett, ami megállásra
késztette a fiatal Árnyvadász lányt. Úgy tett, mint akinek összecsavarodtak a
lábai, pedig igazából csak nem szerette volna, hogy Will vagy akárki más
kinevesse, amiért beszélni szeretett volna a szüleivel.
- Nem szeretné, hogy magadba zuhanj –
Will egy könnyed mozdulattal felrántotta a lányt a földről, majd leporolta a
fehér anyagot, amit a Csontváros kövei pillanatokon belül világosbarnává
színeztek. - Ezen is túljutunk. Mindig túljutunk rajta valahogy.
Lily egy szeretetteljes mosolyt küldött a fiú felé, aki megsimogatta a
lány szeme alatti vékony bőrt, miközben egy apró puszit lehelt a szájára. A
csók ezúttal nem volt se követelőző, sem pedig szenvedélyes vagy mohó, ennek
ellenére benne volt minden, amire a lánynak szüksége volt. Szeretet, ami
biztosította róla, hogy nem volt egyedül; részvét, ami emlékeztette rá, hogy
nem csak ő gyászolt; odaadás, ami bebizonyította, hogy Will sosem ítélte volna
el azért, amiért késztetést érzett arra, hogy beszéljen az évek óta halott szüleivel.
- Szeretnék egyedül maradni – mondta
végül. Miközben szabadkozott, a fejével alig észrevehetően a Penhallow felirat
felé intett, ezzel a fiú tudtára hozva igazi szándékait. Will elmélázva vizslatta
a lány arcának finom vonásait, miközben olyannyira ellazította az izmait, hogy
Lily könnyedén kiolvasta a fejéből a gondolatait: Fél óra múlva visszajövök, úgy jó?
A lány mosolyogva húzta magához egy újabb csókra, ami már sokkal
hevesebb volt, mint az azt megelőző.
Emily összefont karokkal figyelte, ahogy a szerelme beleveszett az
Árnyvadászok alkotta tömegbe. Hálás volt, amiért mind a ketten túlélték az
összecsapást, míg egy része képtelen volt beérni ennyivel. Keserű mosollyal az
arcán dőlt neki az egyik kőporos falnak. Lehunyta a szemeit, és megpróbált
egyedül a jóra összpontosítani. Arra, hogy Gabriel végül jó útra tért, hogy úgy
távozott el, hogy tudta, valaki önmagáért szerette. A következő pillanatban
pedig már a lelki szemei előtt látta, ahogy Charlotte és Henry újra egymásra
találtak a túlvilágon.
Mert csak ezekkel a rózsaszín tévképzetekkel tudta rávenni magát arra,
hogy az életre koncentráljon ahelyett, hogy a barátait ért veszteségeken
siránkozott volna. Minden vég egy új kezdetet jelentett… azzal, hogy az Intézet
vezető nélkül maradt, határozottan új korszak közeledett. És Lilynek össze
kellett szednie magát ahhoz, hogy meg tudja védeni azokat, akik igazán fontosak
voltak a számára.
Tíz perccel később, amikor már egyetlen gondolatot sem hallott, hátat
fordított a kijáratnak és eltűnt a családjának készített apró parcellában.
Vége
